Itt egy jó lehetőség!

Interjú Simongáti Eszterrel, az Art Universitas Program titkárával

- Születésétől fogva részese voltál az Art Universitas programnak. Kérlek mesélj az előzményekröl és arról, hogy számodra a titkári szerep mit jelentett az elmúlt évek alatt?

- Mindent az alapokról kellett kezdeni, hiszen ilyen jellegű pályázatra itthon még nem volt példa – ezért külföldön kerestük az elözményeket. Nekem egy azóta elhunyt svájci szakmabeli ismerősöm segített az anyaggyűjtésben, emellett még egy német programból szedtük össze az alapvetések felállítását. Ezen aztán Néray Katalin mellett Bodó Katalinnal, Magyar Bálinttal és Csanádi Dániel, európai úniós pályázatokban jártas jogásszal, és a felálló zsűrivel dolgoztunk tovább, hiszen új kérdésekkel és ismeretlen feladatokkal kellett szembenéznünk. Szerencsére mindenkivel, a minisztériummal is megértésben lehetett együtt dolgozni, mert értették, hogy miért jó és fontos ez a projekt. Így épült fel a struktúrája az Art Universitasnak. Átlátható, működőképes, nyílt pályázati rendszert hoztunk létre. Amikor az első pályázatra sor került, már minden tökéletesen ki volt találva.

Egyedül a finanszírozási oldalon volt némi változás a Gyurcsány-kormány alatti megszorítások miatt. Az első időszakban ugyanis az 1 százalék teljesen a művészeket illette, az iroda a Ludwig Múzeum intézményében kapott helyet, a pályáztatásra és zsűrizésre a minisztérium biztosította a külön keretet. De mivel az egy százalékok elég tetemes összeget jelentettek, később ebből lett levonva a pályáztatás minden költsége. Hamar kiderült, hogy szükség van egy lebonyolító szervezetre is és ez lett az Építészfórum.

- Miért volt szükség az Építészfórum bevonására?

- Mert minden pályázat hatalmas munkát jelentett, amire egyébként nem is igen gondoltunk a kezdetek kezdetén. Mindenki azt hitte, hogy egy titkárral és egy zsűrivel minden megoldható, de aztán a kiírás, a cégekkel való szerződéskötés és a lebonyolítás megkövetelte, hogy legyen egy szervezet, ami az egészet kézben tartja. Több cég felmerült erre a feladatra, de végül az Építészfórum bizonyult a legmegfelelőbb partnernek, mert jártasak voltak pályázatok lebonyolításában.

- Mekkora összeget vett el az egy százalékból így a pályáztatás és a megvalósítása?

- Az 1 százalékból körülbelül 1,6-1.8 millió forintot kellett elkülöníteni a pályáztatásra, a fizetésekre, helyszíni szemlék miatti utazásokra és az Építészfórum költségeire, a weboldal fenntartására.

- Miért volt szükséges regisztrációs díjat fizetni az alkotóknak az Építészfórum felé?

- Én személyesen úgy gondoltam, hogy ne legyen pályázati díj, de a többség, ill. az Építészfórum, aki építészeti pályázatokban otthonosan mozgott azt javasolta – mivel az építészeti pályázatokon több 100 ezer forintos jelentkezési díjak vannak – hogy ez szükséges, mert ezzel ki lehet szűrni a notoriusan gyenge pályázatokat, a gyors kamubeadványokat.

- Hogyan zajlott egy pályázat elindítása?

- Először a minisztériumtól küldtek egy listát, hogy mely egyetemekkel/beruházókkal kötöttek szerződést, s ezután én telefonon egyeztettem egy konzultációt az érdekelt felekkel (egyetem, beruházó, építész), majd a teljes zsűri meglátogatta a helyszínt.

A terepszemle és az intenzív kommunikáció során kialakult, hogy az intézmény, az építész és a zsűri hova, mit lát alkalmasnak, jónak. További egyeztetések során kialakult a pontos kiírás. Azt szerettük, kértük, hogy legyen jelen az építész, a belsőépítész és az intézmény döntéshozó érintettjei, a rektor illetve az a személy, aki hetedikként a zsűribe delegáltak, hogy lehetőleg konszenzus eredményeként szülessen meg a kiírás, illetve később a mű. Itt megjegyzem, hogy két esetben volt olyan építész a zsűriben, akik ismerőseiket akarták nyertesnek kihozni, de ezeket a próbálkozásokat hamar elutasítottuk. Egy esetben fordult elő, hogy egy rektor akarta megfúrni a nyertes pályaművet, de sikerült megnyerni azt a csatát is.

Több esetben a művészeknek kellett küzdelmet vívni a beruházókkal, (ugyanis a nyertesnek a beruházóval kellett szerződnie, mert a beruházó volt a műtárgy finanszírozója), de a Zsűri és a Minisztérium is mindig besegített, hogy a gondok megoldódjanak.

- Hogyan határozták meg a zsűri összetételét?

- A pályázat kitalálásánál már döntöttek a zsűri tagjairól: az akkori kortárs művészettel foglalkozó intézményvezetők lettek felkérve, hogy a döntések megkérdöjelezhetetlenek legyenek.

- Hogyan működött a zsűrizés, megállapították a fö szempontokat?

- Készült egy írásos szempontrendszer, mely főleg az egyetem képviselőjének volt érdekes. A tárgyalásokra egyébként bárkit szívesen láttunk az intézmény, vagy a beruházó részéről, bár szavazati joggal nem rendelkezhetett, de véleményezési joga volt, vagyis bekapcsolódhatott a beszélgetésekbe, vitákba. Érdekes volt, hogy néhány kivételtől eltekintve a nyertes pályamű általában konszenzus eredményeként alakult ki. A pályázati kiírásokról még annyit, hogy talán feltűnt a kritériumok megszövegezésénél, hogy a zsűri kerülte a tematikai megkötéseket, mert véleményünk szerint a művészeti tervnek a művész ideája és a leendő mű környezetének a kölcsönhatása alapján szabadon kell megszületnie.

- Mi volt a menete egy-egy döntéshozatalnak?

- Eleinte a Ludwig Múzeum könyvtárában folyt a zsűrizés, ahol kitettük a polcokra a beérkezett érvényes pályázatokat – bár ezeket természetesen mindenki előzetesen áttanulmányozhatta. Két fordulós volt a zsűrizés. Bírálati lapokon jegyzetelt mindenki, és az első szavazásban arról esett szó, hogy melyik legyen az a 3-5 pályázat, amiről tovább folyik a részletes értékelés. De azokat a pályázatokat is megvitattuk, amelyekre külön igény volt, az egyik tag, vagy akár az intézmény képviselője részéről. Ezután mindenki átgondolta az elmondottakat, látottakat és végül egy titkos szavazásra került sor, ahol az első helyezett mellett mindig volt egy második és egy harmadik helyezett is, ha a nyertes pályamű megvalósítása problémába ütközne.

- Hogyan jelenik meg a szerződésekben az elkészült mű konzerválása, esetleges restaurálása?

- Ezt igyekeztünk egyértelműen lefektetni, de sajnos sok kérdés merült már fel és valószínűleg még találkozni fogunk problémákkal az állagmegóvás kapcsán. Sopronban például az egyik nyertes munka egy növényszobor volt, ahol élő növények futnak fel egy vázra. A megvalósítás után a munka kiszáradt, elbozótosodott, és a művész és a kertész ennek kapcsán egymásra mutogatott. Sok múlik egyébként az intézményen is, mennyire tartja magáénak a művet. Ha megértik és megszeretik, akkor vigyáznak rá, de ha nem, akkor egyszerűen nem érdekli őket.

- Nem kellett volna-e a művek befogadását pedagógiai programokkal elősegíteni és a médiában hangsúlyozni az elkészült munkák érdemeit? Ez nem a lebonyolítás, szervezés feladata lett volna?

- Erről többször szót ejtettünk. Mi szerveztük minden esetben a hivatalos műtárgyátadást, szoborleleplezést és minden munkához született egy szakmai értékelés is, amit egy-egy zsűritag írt. Felmerült, hogy ezt a befogadó intézménynek meg kéne jelentetni, de ez utóbbit már rájuk bíztuk: ők döntötték el, hogyan élnek-e a lehetőséggel. A hivatalos leleplezés alkalmával az intézmény és a város a zsűri jelenlétében vette át a műveket.

Egyedül a Híres Szolnoki Döntésfa estében készült értelmező szöveg, Paksi Endre Lehel írása, - egyébként a művészek felkérésére - a mű keletkezésével párhuzamosan. Ezt a munkát sehol máshol nem végezték el, de a művészek sokszor még arra sem gondoltak, hogy legyen képfelirat műveik mellett. Erre nekünk kellett felhívni a figyelmet, mert tapasztalatunk szerint az alkotókból majdnem teljesen hiányzik az önmarketing igénye.

A sajtóra pedig nem volt energiánk. Terveztük, hogy a projekt felénél készül egy nagy kiadvány, amelyben megjelennek az addig megvalósult alkotások, képekkel, véleményekkel, írásokkal. Az OKM adott volna rá két millió forintot, ami az Építészfórum szerint nem lett volna elég. A tervünk ez volt, hogy további támogatására fel lehetne kérni a beruházó cégeket is, de ők nem mutattak erre hajlandóságot. Így sajnos ez a kiadvány nem jött létre. Tulajdonképpen a projekt lezárulta után lett volna fontos a teljes programról egy kiadványt megjelentetni, de az már lehetetlenné vált. Egyébként N. Mészáros Júlia készült arra, hogy a program végén egy kiállítást szervezzen az Art Universitas programról a Győri Városi Művészeti Múzeumban, de aztán már arra sem volt lehetőség.

- Volt néhány alkalom, hogy eredménytelennek nyilvánították a pályázatot....

- Igen, és akkor újra kiírtuk. ...és talán egy vagy két olyan alkalom is volt, amikor ki kellett volna újra írnunk. De ez mindig újabb költségekkel járt és nagy időveszteséggel az intézmény kivitelezésének határidejét tekintve.

Jóllehet minden pályázat nagyon sok fórumon meg lett hirdetve (egy országos napilap, egy helyi napilap, Építészfórum, művészeti, kulturális honlapok, sőt művészeti egyetemeknek, szervezeteknek is elküldtük), mégis lehet, hogy hibát követtünk el abból a szempontból, hogy a program kezdetekor a művészvilágban jobban tudatosítani kellett volna az Art Universitas program jelentőségét – kiabálni: itt egy jó lehetőség! Ráadásul a régi rutin miatt a korrupció gyanúja olyan erős volt, hogy nem mindenkit lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről. Többen azért nem akartak pályázni, mert „biztos le van zsírozva”. Pedig nem volt. A sajtó nem nagyon akart írni róla, a zsűriben pedig kifejezetten volt bizonyos morális tartózkodás, amiért nem terjesztette személyesen a művészek között a pályázatot, nehogy hiú reménye legyen bárkinek is. A program vége felé, a válság erősödése közepette kezdtek el egyre többen pályázni.

- Hol tart most az elszámoltatással kapcsolatos nyomozás?

- Úgy tudom, hogy a művészeti része a dolognak már nem kérdés tárgya, de a PPP-s beruházások miatt talán még vizsgálódnak. Nagyon szomorú, hogy a pécsi pályázatokat nem sikerült befejezni, pedig sokan adtak be terveket. Akkor én azt hittem, hogy ebből majd hatalmas felzúdulás lesz a művésztársadalomban. De nem lett. Azóta meg leállt minden, és azt hiszem mostanra már mindenki belefáradt. A „nyomozás” során nem találtak semmi hibát, mert teljesen átlátható volt minden. Nagyon eltökélt módon, transzparensen végeztük a munkánkat. Minden egyes projekt lezárulása után küldtünk a minisztériumba beszámolót és elszámolást is, és az interneten is minden megtalálható.

Én tényleg azt gondolom, hogy az Art Universitas program az elmúlt évszázad legnagyobb művészeti mecenatúrája volt, és bízom abban, hogy a (fél)köztéri művészet stílusát progresszív irányban meghatározza. A jövőre nézve is.