Egyetemi művészet – az Art Universitas program tanulságai

A múltban az épületekhez egyértelműen hozzátartoztak az ideológiáktól sem mentes díszítések: a homlokzatra allegóriák, szimbólumok, az architrávra reliefek kerültek, a bejáratokat, udvarokat, kerteket szobrok övezték. Még a huszadik század második felében is fontos volt az építészet és a képzőművészet együttélése, főként azok racionalista-funkcionalista, vagy éppen politikai eszméket tolmácsoló formájában. A harmadik évezredben Magyarországon aránylag kevés maradandó, valóban kortársnak nevezhető intézményi épülethez tartozó köztéri mű megvalósulására nyílik lehetőség, így fokozott figyelmet érdemel az Art Universitas Program.

A köztéren megvalósuló tér-rendezés és a benne megjelenő műalkotás minden esetben szociális és kiterjesztett, angolszász értelmében vett politikus cselekedet – azaz elsődleges, esztétikai megjelenése mellett, ha másért nem is, de minimum legitimizációja révén politikai töltetű is és egy komplex, hierarchizált rendszer része.[i] Ehhez fűzhetjük Daniel Hunting gyakorlatias táblázatát, ahol a köztéri műveket finanszírozási forrásaik és elhelyezkedésük szerint sorolja be:[ii]

A fenti osztályozás azért érdekes, mert racionális szempontok szerint csoportosít és így a köztéri művek keletkezésével és befogadásával kapcsolatosan több fontos tényezőre is rávilágít. Hiszen egyértelműsíthető, hogyha magánpénzből privát, vagy félig privát helyszínen készül el egy mű, akkor az többnyire nem lépi át a legtöbb ember érdeklődési ingerküszöbét. Ám amikor egy alkotás közpénzen és exponált köztéren jön létre, akkor az a figyelem gyújtópontjába kerülhet és elkészülte, valamint integrálódása során akár heves ideológiai vagy esztétikai, akár erősen szubjektív véleményekkel tarkított vitákat is gerjeszthet. Azaz a készülő alkotások kontextusa cseppet sem elhanyagolható egy új művészeti program kidolgozásakor.

A fenti táblázat szerint az Art Universitas Program (továbbiakban AUP) kényes helyzetben volt és van (B-3). Egyrészt mert „csak” közvetetten készült közpénzből, hiszen az állam PPP beruházási konstrukciója folytán magáncégek finanszírozták létrejöttét. A PPP-s hitelkonstrukció szerint ugyanis a magyar állam körülbelül húsz éven keresztül fizeti vissza a magánberuházók befektetését és az épületek és műalkotások teljesjogú tulajdonosává csak a teljes törlesztés után válik. A szerződés szerint a köztes időben az épület tulajdonosa és fenntartója a magáncég, ami így a műalkotásokért is teljeskörű felelősséggel tartozik. (Ez utóbbi megfelelő konstrukció, de több művész példájából is kiderül, hogy nem feltétlenül működik a gyakorlatban.[iii]) Másrészt az AUP keretein belül készült (és nehézkesen készülő) alkotások elhelyezkedésük szerint csak részleges nyilvánosságot kapnak, mivel felsőoktatási intézményekben és diákszállók területén jöttek létre – vagyis bárki számára hozzáférhetőek, de a valóságban csak egy viszonylag szűkebb csoport életterében jelennek meg.

A fenti tények  és az ismert történetek függvényében nem csoda, hogy az AUP művek létrejötte önmagukban nem adott elegendő okot arra, hogy magára irányítsa a szélesebb (vagy szűkebb) média figyelmét, főként hogy szervezett kommunikáció vagy PR tevékenység sem történt ez irányában. Magyar Bálint, volt oktatási miniszter véleménye szerint állami szinten ezt azért sem bánták, mert féltek attól, hogy ezt a Magyarországon egyedinek számító kezdeményezést egyből megtámadja és leállítattja az ellenzék.[iv] Emellett valószínűleg tisztában voltak azzal is, hogy a magyar átlagpolgár nem lelkesedik az ilyen típusú, adóforintjaiból készülő „beruházásokért”. A magyar társadalom köztéri művészettel való találkozásának, oktatásának és szenzibilizálásának megszervezése túl nagy feladatnak bizonyult (és bizonyul). Az AUP így csak az „elszámoltatás” révén került be a magyar köztudatba.

A fentiek ismerete után érdemes ezt a több szempontból is helyspecifikus és specifikusan helyi program keletkezését, működését és befejezetlenségét áttekinteni és azt működési struktúrájában, gyakorlatiasságában és eredményességében vizsgálni egyrészt a fellelhető dokumentumok alapján, másrészt ezen blog írásakor szerzett információimon keresztül – művészek és szakmabeliek válaszaiból kiindulva.

A program előkészítése:

AZ AUP-ot Magyar Bálint kezdeményezte és intézményesítette. Korai előkészítésében, célkitűzéseinek meghatározásában és a Kortárs Képzőművészeti Zsűri (továbbiakban KKZS) összehívásában Bodó Katalin segítette őt. Később a zsűri tagjai és a titkár intézményi segítséggel fogalmazták meg a pályázat és a program alapelveit és működési szabályzatát.[v]

Mindebből kiderül, hogy a KKZS az előkészítési fázisban nem tartott szélesebb körű szakmai konzultációt, nem kereste meg sem a Lektorátust, sem a kulturális tárca Művészeti Főosztályát és nem tárgyaltak azokkal a szakemberekkel sem, akik az új típusú köztéri művészeti projekteket vezették, de a köztéren dolgozó, új szemléleteket alkalmazó művészek véleményét sem kérték ki. Az említett svájci és német példa mellett talán más nyugati, az 1%-os rendszert alkalmazó országok pályázati rendszerével is meg kellett volna ismerkedniük illetve külföldi recenziók és esetek felmérése, de leginkább egy előzetes megvalósíthatósági tanulmányra is szükség lett volna.

Hiszen az AUP-nak egy olyan országban kellett érvényesülnie, ahol a legfőbb előzmény a kommunista rendszer két ezrelékes köztéri progamja volt.[vi] Bár a rendszerváltás utáni időszakban továbbra is készültek maradandó köztéri alkotások, több-kevesebb szakmai felügyelettel, de konzekvens program szerint soha. Ezzel párhuzamosan a Polifóniával kezdődően elindultak a köztér kortársibb értelmezését szorgalmazó, új típusú, időszakos public art rendezvények, kiállítások,[vii] melyek viszonylag esetlegesen bukkantak fel és egyiknek sem sikerült egy ismétlődő, szakmai eseménysorozattá válnia. Tehát a köztéri művészetettel foglalkozó hazai diskurzus meglehetősen elszigetelt, szakaszosan működő jelenségek formájában létezik és ha sor is kerül konferenciákra, beszélgetésekre, vagy megjelenik egy-egy kiadvány, sokunknak az az érzése, hogy ezek ténylegesen nem reflektálnának egymásra.[viii]

Bizonyára mindezek oka főképpen a finanszírozás nehézsége, a gyakran ellehetetlenítő adminisztrációs problémák és a gyakori rongálás élménye is, de leginkább a közös szakmai munka hiánya. Ezért lett volna elvárható az AUP-tól, hogy mindebből okulva megszervez egy államilag támogatott, hiánypótló és főként folytatólagos elméleti és gyakorlati vitát a köztéri művészetről – állami forrásból.

A pályázat:

Magyarországon az AUP során már elfogadott, új, vagy átalakítási, felújítási épülettervek alapján kellett létrehozni a pályázati terveket a még az építkezés fázisában lévő helyszínekre – vagyis egy-egy tér adottságaihoz, meghatározott funkcióihoz kellett a műalkotásokat elképzelni. Az Építészfórum szervezte pályázaton pénzbeli regisztráció után lehetett részt venni és a beadott dossziénak a megvalósulásra kész, rendkívül részletes, idő és anyagigényes pályázatot kellett tartalmaznia.[ix] A pályázatokat a KKZS bírálta el, a szavazáskor az érintett oktatási intézmény képviselője mindig egy szavazattal, míg a beruházó és az építész/belsőépítész véleményezési joggal rendelkezett.

Vélelmezem, hogy az eddigiekben több írásomban is bemutatott, Franciaországban használatos, regisztrációsi díj nélküli, két fordulóban zajló pályáztatási módszer tisztességesebb és demokratikusabb. E szerint az első fordulóban egy munkatervet és egy portfóliót kell leadni és ez alapján dönti el a pályázatonként változó összetételű zsűri, hogy ki az a 4-5 művész akiknek részletesen is ki kell dolgozniuk terveiket. Az ezután nyertesnek kiválasztott alkotó elkészíti művét, míg a többieket honoráriummal kompenzálják.[x] Vagyis ez a rendszer idő és költségtakarékosabb és a részletes tervkidolgozásért járó fizetség fontos szemléletbeli különbséget is mutat.

Az AUP pályázatok lebonyolítását az Építészfórum végezte, mert kellett egy szervezet, amely ellátja a logisztikai feladatokat és jártas a pályáztatásban, ugyanis a minisztérium nem szánt további kiadásokat arra, hogy egy külön operatív iroda foglalkozzon a program teljeskörű felügyeletével, bár az Oktatási Minisztérium Beruházási Osztálya felelt sok mindenért.[xi] A későbbiekben leírtakból is látni fogjuk, hogy ennek a struktúrának a hiánya a legmarkánsabb probléma. Egy ilyen lebonyolító szervezetnek rendkívül szerteágazó feladatai lennének az egyeztetésektől és folytonos kapcsolattartástól kezdve a pr tevékenységig, dokumentálásig, nem kevésbé a felmerülő problémák kezelésig. Miként az Építészfórum csak a pályázatokért felelt, így szinte egy ember, a titkár végezte részleges munkaidőben annak a temérdek feladatnak egy részét, amely egy ilyen kaliberű programnál szükséges. Franciaországban tisztségviselőket neveznek ki a hasonló projektek koordinálására, helyspecifikusan tartományonként vagy városonként, így a hivatalos személyek teljes munkakörben felelnek a projektek minden részletéért.

Kérdésesnek tűnik továbbá az intézményvezetőkből álló Kortárs Művészeti Zsűri hét évre szóló kinevezése és összetétele is. Nem azért, mintha mindez nem a legjobb szándékkal került volna meghatározásra, hiszen az intézményvezetők kiegyensúlyozott ízlése és már elismert szakmai szerepe garanciaként értelmezhető. De ha konkrétumaiban végiggondoljuk az AUP zsűrijének feladatát, akkor nem biztos, hogy szerencsés a múzeumi térben tevékenykedő, ugyan nagy tapasztalattal rendelkező, de más generációba tartozó vezetőket felkérni, amikor kifejezetten fiatalok köztereire készülnek alkotások. Nyitottabb, dinamikusabb hozzáállással vegyes döntőbizottságokat kellett volna létrehozni helyszínenként, intézményenként[xii] – odafigyelve arra is, hogy az egyetemen érintettek már itt magukénak érezzék a műalkotást, érdekeltek legyenek elkészülésében.

Megvalósulás, beillesztés:

Az AUP során a nyertes pályaművek megvalósulását – kivéve a kisebb összegű 1 % esetében, amikor is főként táblaképek vagy kisebb plasztikák megvételére nyílt csak lehetőség - az alkotó felügyelte a beruházó és szükség szerint az egyetem segítségével. Szerződés a beruházó cég és a művész között kötetett. A műszaki átvétel után következett az avató ünnepség, mely általában eseményszerűen, méltató beszéddel és fogadással járt. Részletes és professzionális dokumentáció, ismertető kiadvány vagy művészet-közvetítő program az alkotásokról nem készült, a média csak elvétve reagált a történtekre.

Ugyan az AUP állami intézményekben jött létre, de ez nem jelentette azt, hogy ezek egyértelműen támogatják majd a területeiken létrejövő művészeti intervenciók megvalósulását, hiszen az egyetemeken megjelenő műalkotások – hacsak nem a kommunista múlt szobrait és muráliát nézzük – nem tekinthetők ismerősnek Magyarországon. Emellett az egyetemi dolgozók és a diákok egy új típusú, az életterüket meghatározó, maradandó műtárggyal való találkozása és a beruházó feladatköre sem alapulhat a felek tapasztalataira - a különböző jellegű konfrontációkra számítani lehetett.[xiii] A nyertes kiválasztásától kezdve az építkezés folyamatán keresztül az elképzelt és megvalósult mű közötti apró különbségeken át a vezető- és kormányváltásig, számos problémára számítani lehetett. Körültekintőbb előkészítéssel talán sok problémára nem kerülhetett volna sor – erre hívta fel a figyelmet Mélyi József 2008-ban megjelent „Mint gorillán a rúzs” című írásában, ahol ugyan még csak tapogatózott a program teljes ismerete nélkül, de már akkor felhívta a figyelmet a legtöbb hibalehetőségre és veszélyre.[xiv] Nem hallgatott rá senki.

Különös módon a leggyakoribb esetnek számított, hogy az egyetem rektora, vagy más képviselője igyekezett megnehezíteni, de akár meg is akadályozni egy-egy mű létrejöttét. Ebben ez eseben tudjuk, hogy a zsűri és a titkár legvégsőkig igyekezett elsimítani a felmerülő problémákat, ha kellett felsőbb utasítással is éltek – bár sajnálatos módon tudunk olyan esetről is, amikor nem tudták megakadályozni egy mű helyszínének szégyenletes megváltoztatását.[xv]

Az elszámoltatás kezdete óta a BME Q épületének nyerteseinek jelenleg már önmagukat kell képviselniük az egyetem tökéletesen elutasító magatartásával szemben.[xvi] Az AUP-nek ma nem lenne felelőse?[xvii]

Ugyanennyire megdöbbentő, hogy a munkák oktatási helyszíneken történő megjelenését nem övezte semmiféle pedagógiai foglalkozás, így a lehetséges befogadó nem ismerkedhetett meg a különféle olvasatokkal, értelmezésekkel. Erre sem a szervezők, sem a művész, sem az intézmény nem volt felszólítva, anyagi forrás vagy bármilyen erőfeszítés ismertető készítésére, vagy akár újszerű, multimédiás becsatolási kísérletre nem volt. A művek hangtalanul kerültek helyükre.

Épp ezért (is) az AUP-val kapcsolatban néma maradt nemcsak a szélesebb média, de pár kritika kivételével a szaksajtó is. Csak Szőke Annamária bíztatta BA-s szemináriumos diákjait, hogy dolgozzanak fel egyes műveket és Paksi Endre Lehel tett több alkalommal kísérletet egy-egy mű elemzésére. Az elszámoltatás után keletkezett pár írás pedig nem tudta, de nem is kívánta pótolni a több éves elmaradást. Szükségszerű lenne, hogy egy ilyen program esetében a résztvevő felek valamelyike felelőse lesz annak, hogy komoly kritikusok, művészettörténészek ágyazzák be ezeket a nagyvolumenű köztéri műveket. Azért is, mert itt a kortárs köztéri művészet elemzéséhez újra kellett volna gondolni a hagyományos művészetfelfogás mintáit, főként a köztéren megvalósuló maradandó művekkel kapcsolatosan.

A teoretikus és kritikai párbeszéd hiánya az AUP-val kapcsolatban azért is problémás, mert egy olyan országban történik, ahol a kortárs művészet legitimitását és ezzel a szellemi érték-teremtés, -befektetés elemi szükségességét újra és újra el kell magyarázni.[xviii] Vagyis az AUP által alkalmazott „parachute” műelhelyezési módszer[xix] többszörösen is megkérdőjelezendő.

Állagmegóvás, maradandóság:

Az AUP szerződésekben egyértelműen az szerepel, hogy a műalkotás tulajdonosa pillanatnyilag a befektető magáncég, míg konzerválásáért, működtetéséért az egyetem is felelős. Tudjuk továbbá, hogy többször is a tervek között szerepelt egy összefoglaló kiadvány szükségessége, mely a teljes AUP-t feldolgozza. Ezt, elegendő anyagi forrás hiányában mindannyiszor elvetették.

Az AUP folyamán szerzett konkrét példákból azonban látszik, hogy nem feltétlenül a szerződések számítanak, hanem hogy az adott intézmény és annak használói magukénak tekintik-e az alkotást. Mert az egyes műveknél felmerülő rendszeres karbantartás, üzemeltetés elengedhetetlensége nem feltétlenül volt világos az egyetem számára, hiába szerepelt minden információval együtt az már a pályázati anyagban. A valóságban tehát számos hárítással, felelősség-tologatással és eldöntetlen pozícióval kellett szembenézniük az alkotóknak. Ráadásul jelen pillanatban kényes kérdés, hogy a KKZS feloszlatása után ki felel a nem működtetett,[xx] nem elkészült[xxi] műtárgyakért és a félbemaradt pályázatokért?[xxii] A közelmúlt átszervezései miatt az Oktatási Minisztérium által elindított program felelősét szinte lehetetlen meghatározni...

Szintén szimbolikusnak nevezhető, hogy az AUP-ban résztvett művészek egy jó része rossz tapasztalatai miatt már nem is törődik művével, nem tudja, hogy jelenleg milyen állapotban van. Aki meg arra jár, azzal megeshet, hogy felfedez a műve előtt egy piros szénsavas italautomatát.[xxiii] A vizuális állapot védelme éppen annyira fontos lenne, mint hogy a program sose maradhasson a művészek mellett kiálló felelősök nélkül.

Tanulság a maradandó kortárs köztéri művek lehető legteljesebb megvalósulása és megőrzése érdekében, hogy az utókor számára biztosítani kell fennmaradásukat és láthatóságukat egyaránt. Nonszensz, hogy a közel félmilliárd forint költségű AUP-ról nem jelent meg műelemzéseket, a köztér paradigmáit, vagy akár a politika köztéri szerepvállalását firtató, tanulmányokat összegyűjtő publikáció és mióta leállították a programot még az egyébként nem túl részletes weboldala sem működik – pillanatnyilag az interneten lehetetlen egy helyen áttekinteni az elkészült műveket, vagy részletes információkat szerezni a programról.[xxiv]

A jelen konstans anyagi és kulturális válságában nincs lehetősége a magyar kortárs művészeti szakmának folyamatokban gondolkodni, hiszen  a nagy költségvetést igénylő projektek állami, vagy magáncéges segítség nélkül nem valósulhatnak meg. S mint látjuk, ami mégis megvalósul azt érdekellentétek övezik és szakmai vita csak ritkán kíséri. Pedig egy jó műalkotás a teret valódi hellyé változtatja, és új típusú, művészeti szempontrendszerein keresztül személyes tapasztalatokat és élményeket tesz lehetővé.

Az Art Universitas hiányosságaival együtt is erőteljes ellenpont volt a magyarországi köztéri művészet történetében, és ha sántán is, de hozzájárult ahhoz, hogy több egyetemi intézményben a kortárs képzőművészet megismertetését szorgalmazza. Az AUP a „reprezentatív demokrácia”[xxv] iskolapéldája lehetett volna, de hazánk demokráciája működött benne kicsiben és ugyanúgy, mint a civil dialógus csak keveseket érdekelt, támogatása pedig mára jóformán megszűnt.

Még elkeserítőbb ez, amikor tisztában vagyunk vele, hogy a rendszerváltás óta sok-sok közpénzből emelt alkotás szinte ellenőrzés nélkül, az önkormányzatok fennhatósága alatt jött létre, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus a legjobb esetben is csak szakmai véleményező. Kertész László, a Lektorátus igazgatója szerint “ezek a keretek nem biztosítanak kellő lehetőséget számunkra, hogy a megszülető művek összképét oly módon befolyásolhassuk, hogy az a magyarországi kortárs szcéna ténylegesen létező, színes pluralitását tükrözze.”[xxvi]

Jelenleg pedig a médiából értesülhetünk arról, hogy egyre-másra avatják fel a magán, vagy önkormányzati kezdeményezésre készült, ideológiailag és esztétikailag is megkérdőjelezhető szobrokat, emlékműveket. Legutóbb arról is olvashattunk, hogy a miniszterelnök Kerényi Imre magyarság-szakértőt kérte fel arra, hogy több köztéri, meghívásos pályázatnak legyen a gazdája.[xxvii] Mostanában egyre gyakrabban eszembe jut Kasper König, a Skulptur Projekte atyjának sokat idézett mondata, miszerint „az épített környezet rossz izlésű, erőltetett művészeti implantátumai helyett talán érdemesebb lenne fákat ültetni.”[xxviii]

---

[i] Benjamin Buchloh: Sculptures sans public

In: Art et espace publics, ed. Maison du Rhone, Givors, 1992

[ii] Daniel Hunting: Public Art Policy: Examining an Emerging Discipline

In: Perspectives in Public Affairs, Vol. 2. ed. SPAN, Students of Public Affairs Network, 2005

[iii] Lásd később az írásban illetve: http://helyszinilevelek.blogspot.hu/

[iv] Hivatkozás a szerzőnek Magyar Bálinttal folytatott beszélgetésére, 2011. november 21-én, Budapesten.

[v] Interjú Simongáti Eszterrel, az AUP titkárával

http://helyszinikozvetites.blogspot.hu/2012/02/itt-egy-jo-lehetoseg.html

[vi] A két ezrelékes programot 1951-ben foglalták törvénybe és a néptömegek ideológiai nevelése mellett a művészek pénzügyi gondjainak enyhítésére is szolgált. Itt volt példa meghívásos és nyílt pályázatokra egyaránt – a meghívásos pályázatoknál az alkotók részvételi díjat kaptak munkájukért. Ezt a rendszert 1964-től a Lektorátus kezdte felügyelni mind szakmailag, mind anyagilag.

Erről lásd bővebben:

Kortárs művészet - Szoborpályázatok 1950-2000. Szerkesztette: Nagy Ildikó

Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Budapest, 2006

[vii] A rendszerváltás óta létrejött, markánsabb időszakos public art események:

1993 – Polifónia, A társadalmi kontextus mint médium a kortárs magyar képzőművészetben (részletes dokumentáció, katalógus az interneten is)

2000 - Művészettel az új évezredbe, a Városligeti tavon megrendezett nyári szoborkiállítás (dokumentáció alig található)

2003 - Moszkva tér - Gravitáció kiállítás a Ludwig Múzeum szervezésében (dokumentáció csak a megjelent elemzések által elérhető, a múzeum honlapjának archív része csak részlegesen mutatja be a programot)

2004-2005 - Pont:Itt:Most a Budapesti Őszi Fesztivál és az ARC rendezésében (hiányos dokumentáció, nagy arányú vandalizmus)

2006 - Körút fesztivál (dokumentáció alig található)

2008 – Te itt áll, Lektorátus szervezésében a Reneszánsz év támogatásával (katalógus)

2009 – A mi kis falunk, a Lektorátus szervezésében, az első falvakban megvalósuló projekt (katalógus és dokumentumfilm)

2009-2010 Temporary City, a Közelítés Egyesület szervezésében (dokumentáció alig található)

2010 – 21 párbeszéd – az Európai Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat és a Pécsi Művészeti Kar szervezésében (dokumentáció alig található)

2011 - Art on Lake, a Szépművészeti Múzeum szervezésében (erős vizuális és média megjelenéssel, rendkívül részletes honlappal)

2011-12 – A mi kis falunk, a Lektorátus szervezésében (dokumentáció készült)

[viii] Példaértékű, hogy az új típusú public art terminológiájában sem született még szakmai konszenzus, holott erre már többen is tettek kísérletet: Süvecz Emese, a Moszkva tér projekt kapcsán, Hock Bea a Nemtan és pablikart című tanulmányában, Kertész László a Te itt áll katalógusában és legújabban Horváth Csaba Árpád DLA értekezésében.

Süvecz Emese: a Moszkva tér - Gravitázió című kiállítást előkészítő szemináriumának részlete

http://www.intermedia.c3.hu/pst/public.html

Hock Bea: Nemtan és pablikart. Lehetséges értelmezési szempontok az utóbbi másfél évtized két művészeti irányzatához

Praesens, Budapest, 2005

Kertész László: Van-e élet a fővároson kívül, avagy egy public art program tanulságai

In: Te itt áll. Szerkesztette: Kertész László és Leposa Zsóka

Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, Budapest, 2008

Horváth Csaba Árpád: Public art, avagy a köztéri művészet demokratizálódása - DLA értekezés

http://www.art.pte.hu/files/tiny_mce/File/dla/2012/ertekezesHCS.pdf

[ix] http://www.art.pte.hu/files/tiny_mce/File/hirek%20doksik/PTE_3_kiiras_101015.pdf

10. A beadandó pályázati anyag tartalma

10.1. Adatszolgáltatás – számító- vagy írógéppel kitöltött, a megfelelő helyeken eredeti aláírással ellátott pályázati formanyomtatvány oldalszámozva és fűzve egy példányban:

10.1.1. Pályázati formanyomtatvány fedlap;

10.1.2. Pályázati adatlap;

10.1.3. A pályázó rövid bemutatása;

10.1.4. A pályázati terv rövid leírása;

10.1.5. A pályázati terv költségösszesítése;

10.1.6. A pályázati terv megvalósításának időkerete;

10.1.7. A pályázati terv megvalósításának ütemezése;

10.1.8. A pályázati terv megvalósításának költségvetése;

10.1.9. A megvalósítás egyéb, illetve különleges feltételei [szükség esetén];

10.1.10.  A  mű  fenntartásának  várható  költségei  (állagmegőrzés,  működtetés,  stb.) [szükség esetén];

10.1.11. Csoportos pályázók nyilatkozata [csak csoportosan beadott pályázat esetén];

10.1.12. Szerzőségi és adatkezelési nyilatkozat;

10.1.13. Nyilvánossági nyilatkozat;

10.1.14. Megvalósítási és számlaképességi nyilatkozat.

310.2. Pályázati tervdokumentáció egy példányban:

10.2.1. Vizuális terv: 1 db A3 méretű tabló tetszőleges technikai kidolgozással;

10.2.2.  Látványterv,  a  környezetbe  illeszkedés  bemutatásával:  1  db  A3  méretű  tabló tetszőleges technikai kidolgozással;

10.2.3. M=1:25 arányú műszaki rajz, ha a pályamű jellegéből következően az szükséges: 1 db A3 méretű tabló;

10.2.4. Műleírás: 1 db A3 méretű tabló, melyen kép is elhelyezhető;

10.2.5. Makettfotók: bármelyik tablón tetszőlegesen elhelyezve;

10.2.6. 1 db CD a terv és a makett képanyagával (jpg vagy pdf kiterjesztésű fájlokkal), a műleírással  (doc  vagy  pdf  kiterjesztésű  dokumentumként),  valamint  a  pályázati formanyomtatvánnyal (doc vagy pdf kiterjesztésű dokumentumként);

10.2.7. Referenciák listája, portfólió, max. 10 db A4 méretű lapon, vagy 1 db nyomdai késztermék formájában [nem kötelező].

10.3.  A  regisztrációs  díj  befizetését  igazoló  postai  befizetési  csekk,  vagy  bank  által érvényesített befizetési vagy átutalási megbízás.

[x] http://helyszinikozvetites.blogspot.hu/2012/02/interju-heidi-wood-dal.html

[xi] Vagyis a pályázati díj az építészfórum költségeit fedezte és elrettentettésül szolgált a nagyszámú, „komolytalan” pályázó felé.

Idézet gondolat a Simongáti Eszterrel készült interjúból:

http://helyszinikozvetites.blogspot.hu/2012/02/itt-egy-jo-lehetoseg.html

[xii] Ahogy azt például Kertész László teszi konzekvensen a Lektorátus public art pályázatainál.

[xiii] Pásztor Erika Katalina válaszai

http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/pasztor-erika-katalina-valaszai.html

[xiv] Mélyi József: Mint gorillán a rúzs – Szempontok egy törvényjavaslathoz

Élet és Irodalom, LII. évfolyam 9. szám, 2008. február 29.

[xv] a Carrot Csoport válaszai

http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/gulliver-gyongyoson-avagy-elmenyeink-az.html

[xvi] Valaczkay Gabriella: Felesleges művészet? - Kortárs képző – A nagy PPP-leleplezés után most egy 16 tonnás kockával labdáznak a minisztériumok

Népszabadság, 2012. április 23.

http://nol.hu/kult/20120423-felesleges_muveszet_

[xvii] Turcsány Villő és Finta Sándor válaszai http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/turcsany-villo-finta-sandor-valaszai.html

[xviii] Gál András válaszai

http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/0-false-18-pt-18-pt-0-0-false-false.html

[xix] Zólyom Franciska: Nyilvánosság. A köztéri szobrászattól a társadalmi felelősségvállalásig

In: Köz/Tér, Fogalmak, nézőpontok, megközelítések. Szerkesztő: Szijártó Zsolt

Gondolat, Budapest/Pécs, 2010

[xx] Turcsány Villő és Finta Sándor a BME Q épületében található Víz-szálak című munkáját az intézmény és a beruházó (a KKZS nélkül) végül idén április 26-án hivatalosan átvette, azonban nem működteti. A probléma itt az, hogy a vizes műalkotásra 3 éves garanciált vállaltak az alkotók, viszont ha azt szakszerűtlenül helyezi üzemen kívül a tulajdonos, vagy a bérlő, akkor a gépészeti technika nem rendelkezik többé szavatossággal. Ezt a kitételt a jegyzőkönyvbe a művészek kérése ellenére sem vezették be.

Az információkat Turcsány Villőtől kaptam telefonon 2012. augusztus 5-én.
Imre Marianna munkája a npokban készül el, itt a késlekedést a finanszírozási bizonytalanság okozta, a művész alkotásának elkészülését az egyetem támogatja.

[xxi] Trombitás Tamás válaszai

http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/0-false-18-pt-18-pt-0-0-false-false_19.html

[xxii] Deli Ágnes válaszai

http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/deli-anna-valaszai.html

[xxiii] ld. Záborszky Gábor válaszai

http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/08/zaborszky-gabor-valaszai.html

[xxiv] ld. Molnár J. Iván válaszai

http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/08/molnar-j-ivan-valaszai.html

Megjegyzendő itt, hogy Fitz Péter sok energiát szánt arra, hogy az AUP a Facebookon is megjelenjen. Ide felkerültek az elkészült munkák, illetve követni lehet az elszámoltatás óta nehézségekkel küzdő alkotók és alkotások sorsát is. Mindez dícséretes, de egy közösségi oldalon elhelyezett profil nem helyettesíteti a program valódi weboldalát.

[xxv] Rosalyn Deutsche: Eviction, Art and Spatial politics

The MIT Press, Cambridge-London, 1996

[xxvi] A szerző beszélgetése Kertész Lászlóval 2012 január .

Illetve ld még: Kertész László: Művészeti stratégiák és állami szerepvállalás a köztéren

In: A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Évkönyve

Budapest, 2011

[xxvii] "Úgy látom, a miniszterelnök elégedett a munkámmal, hiszen újabb és újabb feladatokat kapok" - válaszolta az [origo] kérdésére Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott, aki az alaptörvény terjesztését tekinti eddigi legfontosabb eredményének. Kerényi Imre elmondta, hogy a jövő év végéig öt szobrot fog felállítani az országban. A szobrok "Trianon tanúit" mintázzák meg, akik a békeszerződés utáni korszak olyan közéleti figurái, akik nem búskomorsággal, hanem pozitív munkájukkal tettek hozzá a két háború közötti Magyarország politikájához, kultúrájához - mondta a miniszterelnöki megbízott. Tormay Cécile írónő szobra már áll is a Rókus kórháznál, de szobrot kap Esterházy János felvidéki képviselő a Gesztenyés kertben, Kós Károly építész a Városmajorban, Bánffy Miklós író-politikus Sopronban és Bethlen István miniszterelnök a budai Várban. A szobrok készítőit - a Bethlen-szobor kivételével - direkt, meghívásos alapon választják ki. A szoborállítás költségét a kormány, míg a tér rendezését a helyi önkormányzatok állják.

http://www.origo.hu/itthon/20120726-felulvizsgaljak-es-atszervezik-a-miniszterelnoki-biztosok-es-kormanybiztosok-rendszeret.html

[xxviii] Gerd de Bruzn interjúja Kasper Königgel

Baukultur No. 6, 1990

Az Art Universitas Program áttekintő táblázata

/http://helysziniadatok.blogspot.hu/

Méltató sorok Bodó Katalintól, a haza köztéri művészet egyik legfontosabb, háttérben tevékenykedő figurájától

Bodó Katalin, a legutóbbi Art on Lake és sok más köztéri illetve kortárs kezdeményezés ötletgazdája az Art Universitas Program előkészítésében is szerepet vállalt. Kérdéseimnek ugyan csak egy részére válaszolt, de véleménye híven tükrözi az AUP szerepvállalását.

- Ha jól tudom, Magyar Bálint az Ön tanácsára kezdeményezte az Art Universitas program létrejöttét a PPP beruházásokon belül. Hogyan született meg az ötlet? Hogyan készítették elő a programot és miként fogalmazná meg a program erényeit és lehetőségeit?

- Nem én kezdeményeztem az Art Universitas Programot, hanem az akkori oktatási miniszter, Magyar Bálint keresett meg, hogy segítsek az elindításában. Mivel 1996-1998 között a főtanácsadója voltam a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban, tudtam, hogy szívügye a kortárs képzőművészet (Kortárs Művészeti Múzeum alapítása), és ismertem hozzáállását: több pénzt szerezni a területnek, minél erősebben biztosítani a szakmaiságot, a döntéseket szakmai alapokra helyezni. Tehát elég röviden tettem egy javaslatot egy szakmai kuratórium felállítására, amely 5 művészettörténész tagjával (Néray Katain (LUMÚ), N. Mészáros Júlia (Városi Múzeum, Győr), Fabényi Júlia (Műcsarnok), Fitz Péter (Kiscelli Múzeum), Várkonyi György (Janus Pannonius Múzeum) és Vargha Mihály építész személyével biztosította, hogy az általuk létrejövő kuratórium a legjobban ismerje a magyar kortárs képzőművészetet.

A szakmai kuratórium rendelkezett széles nemzetközi tapasztalatokkal, amelyeket nagyrészt én is ismertem, hiszem az elmúlt 30 évben, amikor csak lehetett, utaztam a világban, azt hiszem elég nyitott szemmel. Még segítettem a kuratóriumot néhányszor összehívni, ahol az első legfontosabb szempontokat átbeszéltük, majd átadtam a szervezést nekik, illetve az oktatási minisztérium főosztályvezetőjének. Simongáti Eszter is bekerült a csapatba, mint titkár. A továbbiakban jogászok segítségével ők dolgozták ki a működésük menetét, a pályázatok formáit, szövegeit. Különösebb probléma nem volt az indulásnál, sőt nagyon hamar elkezdett működni, megjelentek a pályázatok, készültek a művek.

Az Art Universitas az elmúlt 100 év legfontosabb és legnagyobb szabású kortárs képzőművészeti programja. Egyrész milliárdos nagyságrendű pénzügyi forrást jelentett a kortárs képzőművészet számára. Megmozgatta a képzőművészeti életet, megtanította pályázni a képzőművészeket, a pályáztatás miatt nagyon sok fontos alkotás terve is elkészült, még ha nem is tudott ebben a programban megvalósulni. Végre összekapcsolódott valamennyire a képzőművészet az építészettel (bár ez volt a legnehezebb, hiszen az elején sajnos elcsúszott a beruházásokon belül időben), és a legfontosabb környezetbe, a fiatalok élettereibe került be.

- Ön szerint nem lett volna fontos alapelv az is, hogy az elkészült alkotásokat beágyazzák a köztudatba (például a sajtón keresztül) és pedagógiai vagy egyéb kommunikációs módszerekkel elősegítsék a megértésüket, felmérjék a recepciójukat?

- A programot, amely a kortárs magyar képzőművészet legnagyobb szabású programja volt, Magyar Bálint, mint oktatási miniszter vezette be. A kuratórium működésébe soha nem szólt bele a minisztérium, sőt segítette, ha a szakmai munkáját befolyásolni szerette volna akár a beruházói oldal, akár a felsőoktatási intézmény. Az oktatási minisztériumtól ennyire futotta. Talán, ha a kulturális tárca is felismeri a fontosságát, az egyetemek, főiskolák és maga a beruházó is még beletett volna a program marketingjébe, akkor elkészülhetett volna a dokumentációja is nyomtatott és DVD formában, akkor lehetett volna szórólapokat, kisebb kiadványokat, táblákat legyártani az alkotásokról, nagyszabású, a sajtót is leutaztató átadásokat szervezni. A program ettől még - főleg a jövőt illetően - sikeres volt. Számokat biztos kapott a kuratóriumtól, illetve Esztertől, és talán még minden kiolvasható a honlapról is. Éveken keresztül a lehető legnagyobb szakmai függetlenséggel meghirdetett és elbírált pályázatokra művészek százai pályáztak, és valósították meg terveiket az ezredforduló kihívásainak megfelelően.

Helyszíni közvetítés - kerekasztalbeszélgetés

Itt egy jó lehetőség!

Interjú Simongáti Eszterrel, az Art Universitas Program titkárával

- Születésétől fogva részese voltál az Art Universitas programnak. Kérlek mesélj az előzményekröl és arról, hogy számodra a titkári szerep mit jelentett az elmúlt évek alatt?

- Mindent az alapokról kellett kezdeni, hiszen ilyen jellegű pályázatra itthon még nem volt példa – ezért külföldön kerestük az elözményeket. Nekem egy azóta elhunyt svájci szakmabeli ismerősöm segített az anyaggyűjtésben, emellett még egy német programból szedtük össze az alapvetések felállítását. Ezen aztán Néray Katalin mellett Bodó Katalinnal, Magyar Bálinttal és Csanádi Dániel, európai úniós pályázatokban jártas jogásszal, és a felálló zsűrivel dolgoztunk tovább, hiszen új kérdésekkel és ismeretlen feladatokkal kellett szembenéznünk. Szerencsére mindenkivel, a minisztériummal is megértésben lehetett együtt dolgozni, mert értették, hogy miért jó és fontos ez a projekt. Így épült fel a struktúrája az Art Universitasnak. Átlátható, működőképes, nyílt pályázati rendszert hoztunk létre. Amikor az első pályázatra sor került, már minden tökéletesen ki volt találva.

Egyedül a finanszírozási oldalon volt némi változás a Gyurcsány-kormány alatti megszorítások miatt. Az első időszakban ugyanis az 1 százalék teljesen a művészeket illette, az iroda a Ludwig Múzeum intézményében kapott helyet, a pályáztatásra és zsűrizésre a minisztérium biztosította a külön keretet. De mivel az egy százalékok elég tetemes összeget jelentettek, később ebből lett levonva a pályáztatás minden költsége. Hamar kiderült, hogy szükség van egy lebonyolító szervezetre is és ez lett az Építészfórum.

- Miért volt szükség az Építészfórum bevonására?

- Mert minden pályázat hatalmas munkát jelentett, amire egyébként nem is igen gondoltunk a kezdetek kezdetén. Mindenki azt hitte, hogy egy titkárral és egy zsűrivel minden megoldható, de aztán a kiírás, a cégekkel való szerződéskötés és a lebonyolítás megkövetelte, hogy legyen egy szervezet, ami az egészet kézben tartja. Több cég felmerült erre a feladatra, de végül az Építészfórum bizonyult a legmegfelelőbb partnernek, mert jártasak voltak pályázatok lebonyolításában.

- Mekkora összeget vett el az egy százalékból így a pályáztatás és a megvalósítása?

- Az 1 százalékból körülbelül 1,6-1.8 millió forintot kellett elkülöníteni a pályáztatásra, a fizetésekre, helyszíni szemlék miatti utazásokra és az Építészfórum költségeire, a weboldal fenntartására.

- Miért volt szükséges regisztrációs díjat fizetni az alkotóknak az Építészfórum felé?

- Én személyesen úgy gondoltam, hogy ne legyen pályázati díj, de a többség, ill. az Építészfórum, aki építészeti pályázatokban otthonosan mozgott azt javasolta – mivel az építészeti pályázatokon több 100 ezer forintos jelentkezési díjak vannak – hogy ez szükséges, mert ezzel ki lehet szűrni a notoriusan gyenge pályázatokat, a gyors kamubeadványokat.

- Hogyan zajlott egy pályázat elindítása?

- Először a minisztériumtól küldtek egy listát, hogy mely egyetemekkel/beruházókkal kötöttek szerződést, s ezután én telefonon egyeztettem egy konzultációt az érdekelt felekkel (egyetem, beruházó, építész), majd a teljes zsűri meglátogatta a helyszínt.

A terepszemle és az intenzív kommunikáció során kialakult, hogy az intézmény, az építész és a zsűri hova, mit lát alkalmasnak, jónak. További egyeztetések során kialakult a pontos kiírás. Azt szerettük, kértük, hogy legyen jelen az építész, a belsőépítész és az intézmény döntéshozó érintettjei, a rektor illetve az a személy, aki hetedikként a zsűribe delegáltak, hogy lehetőleg konszenzus eredményeként szülessen meg a kiírás, illetve később a mű. Itt megjegyzem, hogy két esetben volt olyan építész a zsűriben, akik ismerőseiket akarták nyertesnek kihozni, de ezeket a próbálkozásokat hamar elutasítottuk. Egy esetben fordult elő, hogy egy rektor akarta megfúrni a nyertes pályaművet, de sikerült megnyerni azt a csatát is.

Több esetben a művészeknek kellett küzdelmet vívni a beruházókkal, (ugyanis a nyertesnek a beruházóval kellett szerződnie, mert a beruházó volt a műtárgy finanszírozója), de a Zsűri és a Minisztérium is mindig besegített, hogy a gondok megoldódjanak.

- Hogyan határozták meg a zsűri összetételét?

- A pályázat kitalálásánál már döntöttek a zsűri tagjairól: az akkori kortárs művészettel foglalkozó intézményvezetők lettek felkérve, hogy a döntések megkérdöjelezhetetlenek legyenek.

- Hogyan működött a zsűrizés, megállapították a fö szempontokat?

- Készült egy írásos szempontrendszer, mely főleg az egyetem képviselőjének volt érdekes. A tárgyalásokra egyébként bárkit szívesen láttunk az intézmény, vagy a beruházó részéről, bár szavazati joggal nem rendelkezhetett, de véleményezési joga volt, vagyis bekapcsolódhatott a beszélgetésekbe, vitákba. Érdekes volt, hogy néhány kivételtől eltekintve a nyertes pályamű általában konszenzus eredményeként alakult ki. A pályázati kiírásokról még annyit, hogy talán feltűnt a kritériumok megszövegezésénél, hogy a zsűri kerülte a tematikai megkötéseket, mert véleményünk szerint a művészeti tervnek a művész ideája és a leendő mű környezetének a kölcsönhatása alapján szabadon kell megszületnie.

- Mi volt a menete egy-egy döntéshozatalnak?

- Eleinte a Ludwig Múzeum könyvtárában folyt a zsűrizés, ahol kitettük a polcokra a beérkezett érvényes pályázatokat – bár ezeket természetesen mindenki előzetesen áttanulmányozhatta. Két fordulós volt a zsűrizés. Bírálati lapokon jegyzetelt mindenki, és az első szavazásban arról esett szó, hogy melyik legyen az a 3-5 pályázat, amiről tovább folyik a részletes értékelés. De azokat a pályázatokat is megvitattuk, amelyekre külön igény volt, az egyik tag, vagy akár az intézmény képviselője részéről. Ezután mindenki átgondolta az elmondottakat, látottakat és végül egy titkos szavazásra került sor, ahol az első helyezett mellett mindig volt egy második és egy harmadik helyezett is, ha a nyertes pályamű megvalósítása problémába ütközne.

- Hogyan jelenik meg a szerződésekben az elkészült mű konzerválása, esetleges restaurálása?

- Ezt igyekeztünk egyértelműen lefektetni, de sajnos sok kérdés merült már fel és valószínűleg még találkozni fogunk problémákkal az állagmegóvás kapcsán. Sopronban például az egyik nyertes munka egy növényszobor volt, ahol élő növények futnak fel egy vázra. A megvalósítás után a munka kiszáradt, elbozótosodott, és a művész és a kertész ennek kapcsán egymásra mutogatott. Sok múlik egyébként az intézményen is, mennyire tartja magáénak a művet. Ha megértik és megszeretik, akkor vigyáznak rá, de ha nem, akkor egyszerűen nem érdekli őket.

- Nem kellett volna-e a művek befogadását pedagógiai programokkal elősegíteni és a médiában hangsúlyozni az elkészült munkák érdemeit? Ez nem a lebonyolítás, szervezés feladata lett volna?

- Erről többször szót ejtettünk. Mi szerveztük minden esetben a hivatalos műtárgyátadást, szoborleleplezést és minden munkához született egy szakmai értékelés is, amit egy-egy zsűritag írt. Felmerült, hogy ezt a befogadó intézménynek meg kéne jelentetni, de ez utóbbit már rájuk bíztuk: ők döntötték el, hogyan élnek-e a lehetőséggel. A hivatalos leleplezés alkalmával az intézmény és a város a zsűri jelenlétében vette át a műveket.

Egyedül a Híres Szolnoki Döntésfa estében készült értelmező szöveg, Paksi Endre Lehel írása, - egyébként a művészek felkérésére - a mű keletkezésével párhuzamosan. Ezt a munkát sehol máshol nem végezték el, de a művészek sokszor még arra sem gondoltak, hogy legyen képfelirat műveik mellett. Erre nekünk kellett felhívni a figyelmet, mert tapasztalatunk szerint az alkotókból majdnem teljesen hiányzik az önmarketing igénye.

A sajtóra pedig nem volt energiánk. Terveztük, hogy a projekt felénél készül egy nagy kiadvány, amelyben megjelennek az addig megvalósult alkotások, képekkel, véleményekkel, írásokkal. Az OKM adott volna rá két millió forintot, ami az Építészfórum szerint nem lett volna elég. A tervünk ez volt, hogy további támogatására fel lehetne kérni a beruházó cégeket is, de ők nem mutattak erre hajlandóságot. Így sajnos ez a kiadvány nem jött létre. Tulajdonképpen a projekt lezárulta után lett volna fontos a teljes programról egy kiadványt megjelentetni, de az már lehetetlenné vált. Egyébként N. Mészáros Júlia készült arra, hogy a program végén egy kiállítást szervezzen az Art Universitas programról a Győri Városi Művészeti Múzeumban, de aztán már arra sem volt lehetőség.

- Volt néhány alkalom, hogy eredménytelennek nyilvánították a pályázatot....

- Igen, és akkor újra kiírtuk. ...és talán egy vagy két olyan alkalom is volt, amikor ki kellett volna újra írnunk. De ez mindig újabb költségekkel járt és nagy időveszteséggel az intézmény kivitelezésének határidejét tekintve.

Jóllehet minden pályázat nagyon sok fórumon meg lett hirdetve (egy országos napilap, egy helyi napilap, Építészfórum, művészeti, kulturális honlapok, sőt művészeti egyetemeknek, szervezeteknek is elküldtük), mégis lehet, hogy hibát követtünk el abból a szempontból, hogy a program kezdetekor a művészvilágban jobban tudatosítani kellett volna az Art Universitas program jelentőségét – kiabálni: itt egy jó lehetőség! Ráadásul a régi rutin miatt a korrupció gyanúja olyan erős volt, hogy nem mindenkit lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről. Többen azért nem akartak pályázni, mert „biztos le van zsírozva”. Pedig nem volt. A sajtó nem nagyon akart írni róla, a zsűriben pedig kifejezetten volt bizonyos morális tartózkodás, amiért nem terjesztette személyesen a művészek között a pályázatot, nehogy hiú reménye legyen bárkinek is. A program vége felé, a válság erősödése közepette kezdtek el egyre többen pályázni.

- Hol tart most az elszámoltatással kapcsolatos nyomozás?

- Úgy tudom, hogy a művészeti része a dolognak már nem kérdés tárgya, de a PPP-s beruházások miatt talán még vizsgálódnak. Nagyon szomorú, hogy a pécsi pályázatokat nem sikerült befejezni, pedig sokan adtak be terveket. Akkor én azt hittem, hogy ebből majd hatalmas felzúdulás lesz a művésztársadalomban. De nem lett. Azóta meg leállt minden, és azt hiszem mostanra már mindenki belefáradt. A „nyomozás” során nem találtak semmi hibát, mert teljesen átlátható volt minden. Nagyon eltökélt módon, transzparensen végeztük a munkánkat. Minden egyes projekt lezárulása után küldtünk a minisztériumba beszámolót és elszámolást is, és az interneten is minden megtalálható.

Én tényleg azt gondolom, hogy az Art Universitas program az elmúlt évszázad legnagyobb művészeti mecenatúrája volt, és bízom abban, hogy a (fél)köztéri művészet stílusát progresszív irányban meghatározza. A jövőre nézve is.