2012. augusztus 14., kedd

Egyetemi művészet – az Art Universitas program tanulságai



A múltban az épületekhez egyértelműen hozzátartoztak az ideológiáktól sem mentes díszítések: a homlokzatra allegóriák, szimbólumok, az architrávra reliefek kerültek, a bejáratokat, udvarokat, kerteket szobrok övezték. Még a huszadik század második felében is fontos volt az építészet és a képzőművészet együttélése, főként azok racionalista-funkcionalista, vagy éppen politikai eszméket tolmácsoló formájában. A harmadik évezredben Magyarországon aránylag kevés maradandó, valóban kortársnak nevezhető intézményi épülethez tartozó köztéri mű megvalósulására nyílik lehetőség, így fokozott figyelmet érdemel az Art Universitas Program.

A köztéren megvalósuló tér-rendezés és a benne megjelenő alkotás minden esetben szociális és kiterjesztett, angolszász értelmében vett politikus cselekedet – azaz elsődleges, esztétikai megjelenése mellett, ha másért nem is, de minimum legitimizációja révén politikai töltetű is és egy komplex, hierarchizált rendszer része.[i] Ehhez fűzhetjük Daniel Hunting gyakorlatias táblázatát, ahol a köztéri műveket finanszírozási forrásaik és elhelyezkedésük szerint sorolja be:[ii]



A fenti osztályozás azért érdekes, mert racionális szempontok szerint csoportosít és így a köztéri művek keletkezésével és befogadásával kapcsolatosan több fontos tényezőre is rávilágít. Hiszen egyértelműsíthető, hogyha magánpénzből privát, vagy félig privát helyszínen készül el egy mű, akkor az többnyire nem lépi át a legtöbb ember érdeklődési ingerküszöbét. Ám amikor egy alkotás közpénzen és exponált köztéren jön létre, akkor az a figyelem gyújtópontjába kerülhet és elkészülte, valamint integrálódása során akár heves ideológiai vagy esztétikai, akár erősen szubjektív véleményekkel tarkított vitákat is gerjeszthet. Azaz a készülő alkotások kontextusa cseppet sem elhanyagolható egy új művészeti program kidolgozásakor.
A fenti táblázat szerint az Art Universitas Program (továbbiakban AUP) kényes helyzetben volt és van (B-3). Egyrészt mert „csak” közvetetten készült közpénzből, hiszen az állam PPP beruházási konstrukciója folytán magáncégek finanszírozták létrejöttét. A PPP-s hitelkonstrukció szerint ugyanis a magyar állam körülbelül húsz éven keresztül fizeti vissza a magánberuházók befektetését és az épületek és műalkotások teljesjogú tulajdonosává csak a teljes törlesztés után válik. A szerződés szerint a köztes időben az épület tulajdonosa és fenntartója a magáncég, ami így a műalkotásokért is teljeskörű felelősséggel tartozik. (Ez utóbbi megfelelő konstrukció, de több művész példájából is kiderül, hogy nem feltétlenül működik a gyakorlatban.[iii]) Másrészt az AUP keretein belül készült (és nehézkesen készülő) alkotások elhelyezkedésük szerint csak részleges nyilvánosságot kapnak, mivel felsőoktatási intézményekben és diákszállók területén jöttek létre – vagyis bárki számára hozzáférhetőek, de a valóságban csak egy viszonylag szűkebb csoport életterében jelennek meg.
A fenti tények  és az ismert történetek függvényében nem csoda, hogy az AUP művek létrejötte önmagukban nem adott elegendő okot arra, hogy magára irányítsa a szélesebb (vagy szűkebb) média figyelmét, főként hogy szervezett kommunikáció vagy PR tevékenység sem történt ez irányában. Magyar Bálint, volt oktatási miniszter véleménye szerint állami szinten ezt azért sem bánták, mert féltek attól, hogy ezt a Magyarországon egyedinek számító kezdeményezést egyből megtámadja és leállítattja az ellenzék.[iv] Emellett valószínűleg tisztában voltak azzal is, hogy a magyar átlagpolgár nem lelkesedik az ilyen típusú, adóforintjaiból készülő „beruházásokért”. A magyar társadalom köztéri művészettel való találkozásának, oktatásának és szenzibilizálásának megszervezése túl nagy feladatnak bizonyult (és bizonyul). Az AUP így csak az „elszámoltatás” révén került be a magyar köztudatba.
A fentiek ismerete után érdemes ezt a több szempontból is helyspecifikus és specifikusan helyi program keletkezését, működését és befejezetlenségét áttekinteni és azt működési struktúrájában, gyakorlatiasságában és eredményességében vizsgálni egyrészt a fellelhető dokumentumok alapján, másrészt ezen blog írásakor szerzett információimon keresztül – művészek és szakmabeliek válaszaiból kiindulva.

A program előkészítése:
AZ AUP-ot Magyar Bálint kezdeményezte és intézményesítette. Korai előkészítésében, célkitűzéseinek meghatározásában és a Kortárs Képzőművészeti Zsűri (továbbiakban KKZS) összehívásában Bodó Katalin segítette őt. Később a zsűri tagjai és a titkár intézményi segítséggel fogalmazták meg a pályázat és a program alapelveit és működési szabályzatát.[v]

Mindebből kiderül, hogy a KKZS az előkészítési fázisban nem tartott szélesebb körű szakmai konzultációt, nem kereste meg sem a Lektorátust, sem a kulturális tárca Művészeti Főosztályát és nem tárgyaltak azokkal a szakemberekkel sem, akik az új típusú köztéri művészeti projekteket vezették, de a köztéren dolgozó, új szemléleteket alkalmazó művészek véleményét sem kérték ki. Az említett svájci és német példa mellett talán más nyugati, az 1%-os rendszert alkalmazó országok pályázati rendszerével is meg kellett volna ismerkedniük illetve külföldi recenziók és esetek felmérése, de leginkább egy előzetes megvalósíthatósági tanulmányra is szükség lett volna.
Hiszen az AUP-nak egy olyan országban kellett érvényesülnie, ahol a legfőbb előzmény a kommunista rendszer két ezrelékes köztéri progamja volt.[vi] Bár a rendszerváltás utáni időszakban továbbra is készültek maradandó köztéri alkotások, több-kevesebb szakmai felügyelettel, de konzekvens program szerint soha. Ezzel párhuzamosan a Polifóniával kezdődően elindultak a köztér kortársibb értelmezését szorgalmazó, új típusú, időszakos public art rendezvények, kiállítások,[vii] melyek viszonylag esetlegesen bukkantak fel és egyiknek sem sikerült egy ismétlődő, szakmai eseménysorozattá válnia. Tehát a köztéri művészetettel foglalkozó hazai diskurzus meglehetősen elszigetelt, szakaszosan működő jelenségek formájában létezik és ha sor is kerül konferenciákra, beszélgetésekre, vagy megjelenik egy-egy kiadvány, sokunknak az az érzése, hogy ezek ténylegesen nem reflektálnának egymásra.[viii]
Bizonyára mindezek oka főképpen a finanszírozás nehézsége, a gyakran ellehetetlenítő adminisztrációs problémák és a gyakori rongálás élménye is, de leginkább a közös szakmai munka hiánya. Ezért lett volna elvárható az AUP-tól, hogy mindebből okulva megszervez egy államilag támogatott, hiánypótló és főként folytatólagos elméleti és gyakorlati vitát a köztéri művészetről – állami forrásból.

A pályázat:
Magyarországon az AUP során már elfogadott, új, vagy átalakítási, felújítási épülettervek alapján kellett létrehozni a pályázati terveket a még az építkezés fázisában lévő helyszínekre – vagyis egy-egy tér adottságaihoz, meghatározott funkcióihoz kellett a műalkotásokat elképzelni. Az Építészfórum szervezte pályázaton pénzbeli regisztráció után lehetett részt venni és a beadott dossziénak a megvalósulásra kész, rendkívül részletes, idő és anyagigényes pályázatot kellett tartalmaznia.[ix] A pályázatokat a KKZS bírálta el, a szavazáskor az érintett oktatási intézmény képviselője mindig egy szavazattal, míg a beruházó és az építész/belsőépítész véleményezési joggal rendelkezett.
Vélelmezem, hogy az eddigiekben több írásomban is bemutatott, Franciaországban használatos, regisztrációsi díj nélküli, két fordulóban zajló pályáztatási módszer tisztességesebb és demokratikusabb. E szerint az első fordulóban egy munkatervet és egy portfóliót kell leadni és ez alapján dönti el a pályázatonként változó összetételű zsűri, hogy ki az a 4-5 művész akiknek részletesen is ki kell dolgozniuk terveiket. Az ezután nyertesnek kiválasztott alkotó elkészíti művét, míg a többieket honoráriummal kompenzálják.[x] Vagyis ez a rendszer idő és költségtakarékosabb és a részletes tervkidolgozásért járó fizetség fontos szemléletbeli különbséget is mutat.
Az AUP pályázatok lebonyolítását az Építészfórum végezte, mert kellett egy szervezet, amely ellátja a logisztikai feladatokat és jártas a pályáztatásban, ugyanis a minisztérium nem szánt további kiadásokat arra, hogy egy külön operatív iroda foglalkozzon a program teljeskörű felügyeletével, bár az Oktatási Minisztérium Beruházási Osztálya felelt sok mindenért.[xi] A későbbiekben leírtakból is látni fogjuk, hogy ennek a struktúrának a hiánya a legmarkánsabb probléma. Egy ilyen lebonyolító szervezetnek rendkívül szerteágazó feladatai lennének az egyeztetésektől és folytonos kapcsolattartástól kezdve a pr tevékenységig, dokumentálásig, nem kevésbé a felmerülő problémák kezelésig. Miként az Építészfórum csak a pályázatokért felelt, így szinte egy ember, a titkár végezte részleges munkaidőben annak a temérdek feladatnak egy részét, amely egy ilyen kaliberű programnál szükséges. Franciaországban tisztségviselőket neveznek ki a hasonló projektek koordinálására, helyspecifikusan tartományonként vagy városonként, így a hivatalos személyek teljes munkakörben felelnek a projektek minden részletéért.
Kérdésesnek tűnik továbbá az intézményvezetőkből álló Kortárs Művészeti Zsűri hét évre szóló kinevezése és összetétele is. Nem azért, mintha mindez nem a legjobb szándékkal került volna meghatározásra, hiszen az intézményvezetők kiegyensúlyozott ízlése és már elismert szakmai szerepe garanciaként értelmezhető. De ha konkrétumaiban végiggondoljuk az AUP zsűrijének feladatát, akkor nem biztos, hogy szerencsés a múzeumi térben tevékenykedő, ugyan nagy tapasztalattal rendelkező, de más generációba tartozó vezetőket felkérni, amikor kifejezetten fiatalok köztereire készülnek alkotások. Nyitottabb, dinamikusabb hozzáállással vegyes döntőbizottságokat kellett volna létrehozni helyszínenként, intézményenként[xii] – odafigyelve arra is, hogy az egyetemen érintettek már itt magukénak érezzék a műalkotást, érdekeltek legyenek elkészülésében.

Megvalósulás, beillesztés:
Az AUP során a nyertes pályaművek megvalósulását – kivéve a kisebb összegű 1 % esetében, amikor is főként táblaképek vagy kisebb plasztikák megvételére nyílt csak lehetőség - az alkotó felügyelte a beruházó és szükség szerint az egyetem segítségével. Szerződés a beruházó cég és a művész között kötetett. A műszaki átvétel után következett az avató ünnepség, mely általában eseményszerűen, méltató beszéddel és fogadással járt. Részletes és professzionális dokumentáció, ismertető kiadvány vagy művészet-közvetítő program az alkotásokról nem készült, a média csak elvétve reagált a történtekre.

Ugyan az AUP állami intézményekben jött létre, de ez nem jelentette azt, hogy ezek egyértelműen támogatják majd a területeiken létrejövő művészeti intervenciók megvalósulását, hiszen az egyetemeken megjelenő műalkotások – hacsak nem a kommunista múlt szobrait és muráliát nézzük – nem tekinthetők ismerősnek Magyarországon. Emellett az egyetemi dolgozók és a diákok egy új típusú, az életterüket meghatározó, maradandó műtárggyal való találkozása és a beruházó feladatköre sem alapulhat a felek tapasztalataira - a különböző jellegű konfrontációkra számítani lehetett.[xiii] A nyertes kiválasztásától kezdve az építkezés folyamatán keresztül az elképzelt és megvalósult mű közötti apró különbségeken át a vezető- és kormányváltásig, számos problémára számítani lehetett. Körültekintőbb előkészítéssel talán sok problémára nem kerülhetett volna sor – erre hívta fel a figyelmet Mélyi József 2008-ban megjelent „Mint gorillán a rúzs” című írásában, ahol ugyan még csak tapogatózott a program teljes ismerete nélkül, de már akkor felhívta a figyelmet a legtöbb hibalehetőségre és veszélyre.[xiv] Nem hallgatott rá senki.
Különös módon a leggyakoribb esetnek számított, hogy az egyetem rektora, vagy más képviselője igyekezett megnehezíteni, de akár meg is akadályozni egy-egy mű létrejöttét. Ebben ez eseben tudjuk, hogy a zsűri és a titkár legvégsőkig igyekezett elsimítani a felmerülő problémákat, ha kellett felsőbb utasítással is éltek – bár sajnálatos módon tudunk olyan esetről is, amikor nem tudták megakadályozni egy mű helyszínének szégyenletes megváltoztatását.[xv]
Az elszámoltatás kezdete óta a BME Q épületének nyerteseinek jelenleg már önmagukat kell képviselniük az egyetem tökéletesen elutasító magatartásával szemben.[xvi] Az AUP-nek ma nem lenne felelőse?[xvii]
Ugyanennyire megdöbbentő, hogy a munkák oktatási helyszíneken történő megjelenését nem övezte semmiféle pedagógiai foglalkozás, így a lehetséges befogadó nem ismerkedhetett meg a különféle olvasatokkal, értelmezésekkel. Erre sem a szervezők, sem a művész, sem az intézmény nem volt felszólítva, anyagi forrás vagy bármilyen erőfeszítés ismertető készítésére, vagy akár újszerű, multimédiás becsatolási kísérletre nem volt. A művek hangtalanul kerültek helyükre.
Épp ezért (is) az AUP-val kapcsolatban néma maradt nemcsak a szélesebb média, de pár kritika kivételével a szaksajtó is. Csak Szőke Annamária bíztatta BA-s szemináriumos diákjait, hogy dolgozzanak fel egyes műveket és Paksi Endre Lehel tett több alkalommal kísérletet egy-egy mű elemzésére. Az elszámoltatás után keletkezett pár írás pedig nem tudta, de nem is kívánta pótolni a több éves elmaradást. Szükségszerű lenne, hogy egy ilyen program esetében a résztvevő felek valamelyike felelőse lesz annak, hogy komoly kritikusok, művészettörténészek ágyazzák be ezeket a nagyvolumenű köztéri műveket. Azért is, mert itt a kortárs köztéri művészet elemzéséhez újra kellett volna gondolni a hagyományos művészetfelfogás mintáit, főként a köztéren megvalósuló maradandó művekkel kapcsolatosan.
A teoretikus és kritikai párbeszéd hiánya az AUP-val kapcsolatban azért is problémás, mert egy olyan országban történik, ahol a kortárs művészet legitimitását és ezzel a szellemi érték-teremtés, -befektetés elemi szükségességét újra és újra el kell magyarázni.[xviii] Vagyis az AUP által alkalmazott „parachute” műelhelyezési módszer[xix] többszörösen is megkérdőjelezendő.

Állagmegóvás, maradandóság:
Az AUP szerződésekben egyértelműen az szerepel, hogy a műalkotás tulajdonosa pillanatnyilag a befektető magáncég, míg konzerválásáért, működtetéséért az egyetem is felelős. Tudjuk továbbá, hogy többször is a tervek között szerepelt egy összefoglaló kiadvány szükségessége, mely a teljes AUP-t feldolgozza. Ezt, elegendő anyagi forrás hiányában mindannyiszor elvetették.
Az AUP folyamán szerzett konkrét példákból azonban látszik, hogy nem feltétlenül a szerződések számítanak, hanem hogy az adott intézmény és annak használói magukénak tekintik-e az alkotást. Mert az egyes műveknél felmerülő rendszeres karbantartás, üzemeltetés elengedhetetlensége nem feltétlenül volt világos az egyetem számára, hiába szerepelt minden információval együtt az már a pályázati anyagban. A valóságban tehát számos hárítással, felelősség-tologatással és eldöntetlen pozícióval kellett szembenézniük az alkotóknak. Ráadásul jelen pillanatban kényes kérdés, hogy a KKZS feloszlatása után ki felel a nem működtetett,[xx] nem elkészült[xxi] műtárgyakért és a félbemaradt pályázatokért?[xxii] A közelmúlt átszervezései miatt az Oktatási Minisztérium által elindított program felelősét szinte lehetetlen meghatározni...
Szintén szimbolikusnak nevezhető, hogy az AUP-ban résztvett művészek egy jó része rossz tapasztalatai miatt már nem is törődik művével, nem tudja, hogy jelenleg milyen állapotban van. Aki meg arra jár, azzal megeshet, hogy felfedez a műve előtt egy piros szénsavas italautomatát.[xxiii] A vizuális állapot védelme éppen annyira fontos lenne, mint hogy a program sose maradhasson a művészek mellett kiálló felelősök nélkül.
Tanulság a maradandó kortárs köztéri művek lehető legteljesebb megvalósulása és megőrzése érdekében, hogy az utókor számára biztosítani kell fennmaradásukat és láthatóságukat egyaránt. Nonszensz, hogy a közel félmilliárd forint költségű AUP-ról nem jelent meg műelemzéseket, a köztér paradigmáit, vagy akár a politika köztéri szerepvállalását firtató, tanulmányokat összegyűjtő publikáció és mióta leállították a programot még az egyébként nem túl részletes weboldala sem működik – pillanatnyilag az interneten lehetetlen egy helyen áttekinteni az elkészült műveket, vagy részletes információkat szerezni a programról.[xxiv]


A jelen konstans anyagi és kulturális válságában nincs lehetősége a magyar kortárs művészeti szakmának folyamatokban gondolkodni, hiszen  a nagy költségvetést igénylő projektek állami, vagy magáncéges segítség nélkül nem valósulhatnak meg. S mint látjuk, ami mégis megvalósul azt érdekellentétek övezik és szakmai vita csak ritkán kíséri. Pedig egy jó műalkotás a teret valódi hellyé változtatja, és új típusú, művészeti szempontrendszerein keresztül személyes tapasztalatokat és élményeket tesz lehetővé.
Az Art Universitas hiányosságaival együtt is erőteljes ellenpont volt a magyarországi köztéri művészet történetében, és ha sántán is, de hozzájárult ahhoz, hogy több egyetemi intézményben a kortárs képzőművészet megismertetését szorgalmazza. Az AUP a „reprezentatív demokrácia”[xxv] iskolapéldája lehetett volna, de hazánk demokráciája működött benne kicsiben és ugyanúgy, mint a civil dialógus csak keveseket érdekelt, támogatása pedig mára jóformán megszűnt.
Még elkeserítőbb ez, amikor tisztában vagyunk vele, hogy a rendszerváltás óta sok-sok közpénzből emelt alkotás szinte ellenőrzés nélkül, az önkormányzatok fennhatósága alatt jött létre, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus a legjobb esetben is csak szakmai véleményező. Kertész László, a Lektorátus igazgatója szerint “ezek a keretek nem biztosítanak kellő lehetőséget számunkra, hogy a megszülető művek összképét oly módon befolyásolhassuk, hogy az a magyarországi kortárs szcéna ténylegesen létező, színes pluralitását tükrözze.”[xxvi]
Jelenleg pedig a médiából értesülhetünk arról, hogy egyre-másra avatják fel a magán, vagy önkormányzati kezdeményezésre készült, ideológiailag és esztétikailag is megkérdőjelezhető szobrokat, emlékműveket. Legutóbb arról is olvashattunk, hogy a miniszterelnök Kerényi Imre magyarság-szakértőt kérte fel arra, hogy több köztéri, meghívásos pályázatnak legyen a gazdája.[xxvii] Mostanában egyre gyakrabban eszembe jut Kasper König, a Skulptur Projekte atyjának sokat idézett mondata, miszerint „az épített környezet rossz izlésű, erőltetett művészeti implantátumai helyett talán érdemesebb lenne fákat ültetni.[xxviii]



[i] Benjamin Buchloh: Sculptures sans public
In: Art et espace publics, ed. Maison du Rhone, Givors, 1992
[ii] Daniel Hunting: Public Art Policy: Examining an Emerging Discipline
In: Perspectives in Public Affairs, Vol. 2. ed. SPAN, Students of Public Affairs Network, 2005
[iii] Lásd később az írásban illetve: http://helyszinilevelek.blogspot.hu/
[iv] Hivatkozás a szerzőnek Magyar Bálinttal folytatott beszélgetésére, 2011. november 21-én, Budapesten.
[v] Interjú Simongáti Eszterrel, az AUP titkárával
http://helyszinikozvetites.blogspot.hu/2012/02/itt-egy-jo-lehetoseg.html
[vi] A két ezrelékes programot 1951-ben foglalták törvénybe és a néptömegek ideológiai nevelése mellett a művészek pénzügyi gondjainak enyhítésére is szolgált. Itt volt példa meghívásos és nyílt pályázatokra egyaránt – a meghívásos pályázatoknál az alkotók részvételi díjat kaptak munkájukért. Ezt a rendszert 1964-től a Lektorátus kezdte felügyelni mind szakmailag, mind anyagilag.
Erről lásd bővebben:
Kortárs művészet - Szoborpályázatok 1950-2000. Szerkesztette: Nagy Ildikó
Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Budapest, 2006
[vii] A rendszerváltás óta létrejött, markánsabb időszakos public art események:
1993 – Polifónia, A társadalmi kontextus mint médium a kortárs magyar képzőművészetben (részletes dokumentáció, katalógus az interneten is)
2000 - Művészettel az új évezredbe, a Városligeti tavon megrendezett nyári szoborkiállítás (dokumentáció alig található)
2003 - Moszkva tér - Gravitáció kiállítás a Ludwig Múzeum szervezésében (dokumentáció csak a megjelent elemzések által elérhető, a múzeum honlapjának archív része csak részlegesen mutatja be a programot)
2004-2005 - Pont:Itt:Most a Budapesti Őszi Fesztivál és az ARC rendezésében (hiányos dokumentáció, nagy arányú vandalizmus)
2006 - Körút fesztivál (dokumentáció alig található)
2008 – Te itt áll, Lektorátus szervezésében a Reneszánsz év támogatásával (katalógus)
2009 – A mi kis falunk, a Lektorátus szervezésében, az első falvakban megvalósuló projekt (katalógus és dokumentumfilm)
2009-2010 Temporary City, a Közelítés Egyesület szervezésében (dokumentáció alig található)
2010 – 21 párbeszéd – az Európai Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat és a Pécsi Művészeti Kar szervezésében (dokumentáció alig található)
2011 - Art on Lake, a Szépművészeti Múzeum szervezésében (erős vizuális és média megjelenéssel, rendkívül részletes honlappal)
2011-12 – A mi kis falunk, a Lektorátus szervezésében (dokumentáció készült)
[viii] Példaértékű, hogy az új típusú public art terminológiájában sem született még szakmai konszenzus, holott erre már többen is tettek kísérletet: Süvecz Emese, a Moszkva tér projekt kapcsán, Hock Bea a Nemtan és pablikart című tanulmányában, Kertész László a Te itt áll katalógusában és legújabban Horváth Csaba Árpád DLA értekezésében.
Süvecz Emese: a Moszkva tér - Gravitázió című kiállítást előkészítő szemináriumának részlete
http://www.intermedia.c3.hu/pst/public.html
Hock Bea: Nemtan és pablikart. Lehetséges értelmezési szempontok az utóbbi másfél évtized két művészeti irányzatához
Praesens, Budapest, 2005
Kertész László: Van-e élet a fővároson kívül, avagy egy public art program tanulságai
In: Te itt áll. Szerkesztette: Kertész László és Leposa Zsóka
Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, Budapest, 2008
Horváth Csaba Árpád: Public art, avagy a köztéri művészet demokratizálódása - DLA értekezés
http://www.art.pte.hu/files/tiny_mce/File/dla/2012/ertekezesHCS.pdf
[ix] http://www.art.pte.hu/files/tiny_mce/File/hirek%20doksik/PTE_3_kiiras_101015.pdf
10. A beadandó pályázati anyag tartalma
10.1. Adatszolgáltatás – számító- vagy írógéppel kitöltött, a megfelelő helyeken eredeti aláírással ellátott pályázati formanyomtatvány oldalszámozva és fűzve egy példányban:
10.1.1. Pályázati formanyomtatvány fedlap;
10.1.2. Pályázati adatlap;
10.1.3. A pályázó rövid bemutatása;
10.1.4. A pályázati terv rövid leírása;
10.1.5. A pályázati terv költségösszesítése;
10.1.6. A pályázati terv megvalósításának időkerete;
10.1.7. A pályázati terv megvalósításának ütemezése;
10.1.8. A pályázati terv megvalósításának költségvetése;
10.1.9. A megvalósítás egyéb, illetve különleges feltételei [szükség esetén];
10.1.10.  A  mű  fenntartásának  várható  költségei  (állagmegőrzés,  működtetés,  stb.) [szükség esetén];
10.1.11. Csoportos pályázók nyilatkozata [csak csoportosan beadott pályázat esetén];
10.1.12. Szerzőségi és adatkezelési nyilatkozat;
10.1.13. Nyilvánossági nyilatkozat;
10.1.14. Megvalósítási és számlaképességi nyilatkozat.
310.2. Pályázati tervdokumentáció egy példányban:
10.2.1. Vizuális terv: 1 db A3 méretű tabló tetszőleges technikai kidolgozással;
10.2.2.  Látványterv,  a  környezetbe  illeszkedés  bemutatásával:  1  db  A3  méretű  tabló tetszőleges technikai kidolgozással;
10.2.3. M=1:25 arányú műszaki rajz, ha a pályamű jellegéből következően az szükséges: 1 db A3 méretű tabló;
10.2.4. Műleírás: 1 db A3 méretű tabló, melyen kép is elhelyezhető;
10.2.5. Makettfotók: bármelyik tablón tetszőlegesen elhelyezve;
10.2.6. 1 db CD a terv és a makett képanyagával (jpg vagy pdf kiterjesztésű fájlokkal), a műleírással  (doc  vagy  pdf  kiterjesztésű  dokumentumként),  valamint  a  pályázati formanyomtatvánnyal (doc vagy pdf kiterjesztésű dokumentumként);
10.2.7. Referenciák listája, portfólió, max. 10 db A4 méretű lapon, vagy 1 db nyomdai késztermék formájában [nem kötelező].
10.3.  A  regisztrációs  díj  befizetését  igazoló  postai  befizetési  csekk,  vagy  bank  által érvényesített befizetési vagy átutalási megbízás.
[x] http://helyszinikozvetites.blogspot.hu/2012/02/interju-heidi-wood-dal.html
[xi] Vagyis a pályázati díj az építészfórum költségeit fedezte és elrettentettésül szolgált a nagyszámú, „komolytalan” pályázó felé.
Idézet gondolat a Simongáti Eszterrel készült interjúból:
http://helyszinikozvetites.blogspot.hu/2012/02/itt-egy-jo-lehetoseg.html
[xii] Ahogy azt például Kertész László teszi konzekvensen a Lektorátus public art pályázatainál.
[xiii] Pásztor Erika Katalina válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/pasztor-erika-katalina-valaszai.html
[xiv] Mélyi József: Mint gorillán a rúzs – Szempontok egy törvényjavaslathoz
[xv] a Carrot Csoport válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/gulliver-gyongyoson-avagy-elmenyeink-az.html
[xvi] Valaczkay Gabriella: Felesleges művészet? - Kortárs képző – A nagy PPP-leleplezés után most egy 16 tonnás kockával labdáznak a minisztériumok
Népszabadság, 2012. április 23.
http://nol.hu/kult/20120423-felesleges_muveszet_
[xvii] Turcsány Villő és Finta Sándor válaszai http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/turcsany-villo-finta-sandor-valaszai.html
[xviii] Gál András válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/0-false-18-pt-18-pt-0-0-false-false.html
[xix] Zólyom Franciska: Nyilvánosság. A köztéri szobrászattól a társadalmi felelősségvállalásig
In: Köz/Tér, Fogalmak, nézőpontok, megközelítések. Szerkesztő: Szijártó Zsolt
Gondolat, Budapest/Pécs, 2010
[xx] Turcsány Villő és Finta Sándor a BME Q épületében található Víz-szálak című munkáját az intézmény és a beruházó (a KKZS nélkül) végül idén április 26-án hivatalosan átvette, azonban nem működteti. A probléma itt az, hogy a vizes műalkotásra 3 éves garanciált vállaltak az alkotók, viszont ha azt szakszerűtlenül helyezi üzemen kívül a tulajdonos, vagy a bérlő, akkor a gépészeti technika nem rendelkezik többé szavatossággal. Ezt a kitételt a jegyzőkönyvbe a művészek kérése ellenére sem vezették be.
Az információkat Turcsány Villőtől kaptam telefonon 2012. augusztus 5-én.
Imre Marianna munkája a npokban készül el, itt a késlekedést a finanszírozási bizonytalanság okozta, a művész alkotásának elkészülését az egyetem támogatja.
[xxi] Trombitás Tamás válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/0-false-18-pt-18-pt-0-0-false-false_19.html
[xxii] Deli Ágnes válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/deli-anna-valaszai.html
[xxiii] ld. Záborszky Gábor válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/08/zaborszky-gabor-valaszai.html
[xxiv] ld. Molnár J. Iván válaszai
Megjegyzendő itt, hogy Fitz Péter sok energiát szánt arra, hogy az AUP a Facebookon is megjelenjen. Ide felkerültek az elkészült munkák, illetve követni lehet az elszámoltatás óta nehézségekkel küzdő alkotók és alkotások sorsát is. Mindez dícséretes, de egy közösségi oldalon elhelyezett profil nem helyettesíteti a program valódi weboldalát.
[xxv] Rosalyn Deutsche: Eviction, Art and Spatial politics
The MIT Press, Cambridge-London, 1996
[xxvi] A szerző beszélgetése Kertész Lászlóval 2012 január .
Illetve ld még: Kertész László: Művészeti stratégiák és állami szerepvállalás a köztéren
In: A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Évkönyve
Budapest, 2011
[xxvii] "Úgy látom, a miniszterelnök elégedett a munkámmal, hiszen újabb és újabb feladatokat kapok" - válaszolta az [origo] kérdésére Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott, aki az alaptörvény terjesztését tekinti eddigi legfontosabb eredményének. Kerényi Imre elmondta, hogy a jövő év végéig öt szobrot fog felállítani az országban. A szobrok "Trianon tanúit" mintázzák meg, akik a békeszerződés utáni korszak olyan közéleti figurái, akik nem búskomorsággal, hanem pozitív munkájukkal tettek hozzá a két háború közötti Magyarország politikájához, kultúrájához - mondta a miniszterelnöki megbízott. Tormay Cécile írónő szobra már áll is a Rókus kórháznál, de szobrot kap Esterházy János felvidéki képviselő a Gesztenyés kertben, Kós Károly építész a Városmajorban, Bánffy Miklós író-politikus Sopronban és Bethlen István miniszterelnök a budai Várban. A szobrok készítőit - a Bethlen-szobor kivételével - direkt, meghívásos alapon választják ki. A szoborállítás költségét a kormány, míg a tér rendezését a helyi önkormányzatok állják.
http://www.origo.hu/itthon/20120726-felulvizsgaljak-es-atszervezik-a-miniszterelnoki-biztosok-es-kormanybiztosok-rendszeret.html
[xxviii] Gerd de Bruzn interjúja Kasper Königgel
Baukultur No. 6, 1990

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése