A múltban az épületekhez egyértelműen
hozzátartoztak az ideológiáktól sem mentes díszítések: a homlokzatra
allegóriák, szimbólumok, az architrávra reliefek kerültek, a bejáratokat,
udvarokat, kerteket szobrok övezték. Még a huszadik század második felében is
fontos volt az építészet és a képzőművészet együttélése, főként azok
racionalista-funkcionalista, vagy éppen politikai eszméket tolmácsoló
formájában. A harmadik évezredben Magyarországon aránylag kevés
maradandó, valóban kortársnak nevezhető intézményi épülethez tartozó köztéri mű
megvalósulására nyílik lehetőség, így fokozott figyelmet érdemel az Art
Universitas Program.
A köztéren megvalósuló tér-rendezés és a benne
megjelenő műalkotás
minden esetben szociális és kiterjesztett, angolszász értelmében vett politikus
cselekedet – azaz elsődleges, esztétikai megjelenése mellett, ha másért nem
is, de minimum legitimizációja révén politikai töltetű is és egy komplex, hierarchizált rendszer része.[i] Ehhez
fűzhetjük Daniel Hunting gyakorlatias táblázatát, ahol a köztéri műveket finanszírozási forrásaik és elhelyezkedésük szerint
sorolja be:[ii]
A fenti osztályozás azért érdekes, mert racionális szempontok
szerint csoportosít és így a köztéri művek keletkezésével és befogadásával
kapcsolatosan több fontos tényezőre is rávilágít. Hiszen egyértelműsíthető,
hogyha
magánpénzből privát, vagy félig privát helyszínen készül el egy mű, akkor az többnyire nem lépi át a legtöbb ember érdeklődési ingerküszöbét. Ám amikor egy alkotás közpénzen
és exponált köztéren jön létre, akkor az a figyelem gyújtópontjába kerülhet és elkészülte, valamint integrálódása során akár
heves ideológiai vagy esztétikai, akár erősen szubjektív véleményekkel tarkított vitákat is gerjeszthet. Azaz a készülő alkotások kontextusa cseppet sem
elhanyagolható egy új művészeti program kidolgozásakor.
A fenti táblázat szerint az Art Universitas Program (továbbiakban AUP) kényes helyzetben volt és van
(B-3). Egyrészt
mert „csak” közvetetten készült közpénzből, hiszen az állam PPP beruházási
konstrukciója folytán magáncégek finanszírozták létrejöttét. A PPP-s hitelkonstrukció
szerint ugyanis a magyar állam körülbelül húsz éven keresztül fizeti vissza a magánberuházók befektetését és az
épületek és műalkotások teljesjogú tulajdonosává csak a teljes törlesztés után válik. A szerződés szerint a
köztes időben az épület tulajdonosa és fenntartója a magáncég, ami így a műalkotásokért is
teljeskörű felelősséggel tartozik. (Ez utóbbi megfelelő konstrukció, de több művész példájából is kiderül, hogy nem feltétlenül működik
a gyakorlatban.[iii]) Másrészt
az AUP keretein belül készült (és nehézkesen készülő) alkotások elhelyezkedésük
szerint csak
részleges nyilvánosságot kapnak, mivel felsőoktatási intézményekben és diákszállók
területén jöttek létre – vagyis bárki számára hozzáférhetőek, de a valóságban
csak egy viszonylag szűkebb csoport életterében jelennek meg.
A fenti tények és az ismert történetek függvényében
nem csoda, hogy az AUP művek létrejötte önmagukban nem adott elegendő okot
arra, hogy magára irányítsa a szélesebb (vagy szűkebb) média figyelmét, főként
hogy szervezett kommunikáció vagy PR tevékenység sem történt ez irányában. Magyar Bálint, volt oktatási miniszter
véleménye
szerint állami szinten ezt azért sem bánták, mert féltek attól, hogy ezt a Magyarországon egyedinek számító kezdeményezést egyből megtámadja és
leállítattja az ellenzék.[iv] Emellett
valószínűleg tisztában voltak azzal is, hogy a magyar átlagpolgár nem lelkesedik az ilyen típusú, adóforintjaiból
készülő „beruházásokért”. A magyar
társadalom köztéri művészettel való találkozásának, oktatásának és
szenzibilizálásának megszervezése túl nagy feladatnak bizonyult (és bizonyul). Az
AUP így csak az „elszámoltatás” révén került be a magyar köztudatba.
A fentiek ismerete után érdemes ezt a több
szempontból is helyspecifikus és specifikusan helyi program keletkezését,
működését és befejezetlenségét áttekinteni és azt működési struktúrájában, gyakorlatiasságában és eredményességében vizsgálni egyrészt a
fellelhető dokumentumok alapján, másrészt ezen blog írásakor szerzett
információimon keresztül – művészek és szakmabeliek válaszaiból kiindulva.
A program előkészítése:
AZ AUP-ot Magyar Bálint kezdeményezte
és intézményesítette. Korai előkészítésében, célkitűzéseinek meghatározásában
és a Kortárs Képzőművészeti Zsűri (továbbiakban KKZS) összehívásában Bodó Katalin segítette őt. Később a zsűri tagjai és a titkár intézményi segítséggel fogalmazták
meg a pályázat és a program alapelveit és működési szabályzatát.[v]
Mindebből kiderül, hogy a KKZS az
előkészítési fázisban nem tartott szélesebb körű szakmai konzultációt, nem
kereste meg sem a Lektorátust, sem a kulturális tárca Művészeti Főosztályát és
nem tárgyaltak azokkal a szakemberekkel sem, akik az új típusú köztéri
művészeti projekteket vezették, de a köztéren dolgozó, új szemléleteket alkalmazó művészek véleményét
sem kérték ki. Az említett svájci és német példa mellett talán más nyugati, az 1%-os
rendszert alkalmazó országok pályázati rendszerével is meg kellett volna
ismerkedniük illetve külföldi recenziók és esetek felmérése, de leginkább egy
előzetes megvalósíthatósági tanulmányra is szükség lett volna.
Hiszen az AUP-nak egy olyan országban
kellett érvényesülnie, ahol a legfőbb előzmény a kommunista rendszer két
ezrelékes köztéri progamja volt.[vi] Bár a
rendszerváltás utáni időszakban továbbra is készültek maradandó köztéri
alkotások, több-kevesebb szakmai felügyelettel, de konzekvens program szerint
soha. Ezzel párhuzamosan a Polifóniával kezdődően elindultak a köztér kortársibb értelmezését
szorgalmazó, új típusú, időszakos public art rendezvények, kiállítások,[vii] melyek viszonylag esetlegesen bukkantak
fel és egyiknek sem sikerült egy ismétlődő, szakmai eseménysorozattá válnia. Tehát a
köztéri művészetettel foglalkozó hazai diskurzus meglehetősen elszigetelt,
szakaszosan működő jelenségek formájában létezik és ha sor is kerül
konferenciákra, beszélgetésekre, vagy megjelenik egy-egy kiadvány, sokunknak az
az érzése, hogy ezek ténylegesen nem reflektálnának egymásra.[viii]
Bizonyára mindezek oka főképpen a
finanszírozás nehézsége, a gyakran ellehetetlenítő adminisztrációs problémák és
a gyakori rongálás élménye is, de leginkább a közös szakmai munka hiánya. Ezért
lett volna elvárható az AUP-tól, hogy mindebből okulva megszervez egy államilag
támogatott, hiánypótló és főként folytatólagos elméleti és gyakorlati vitát a
köztéri művészetről – állami forrásból.
A pályázat:
Magyarországon az AUP során már elfogadott, új, vagy átalakítási, felújítási
épülettervek alapján kellett létrehozni a pályázati terveket a még az
építkezés fázisában lévő helyszínekre – vagyis egy-egy tér adottságaihoz,
meghatározott funkcióihoz kellett a műalkotásokat elképzelni. Az Építészfórum
szervezte pályázaton pénzbeli
regisztráció után lehetett részt venni és a beadott dossziénak a megvalósulásra
kész, rendkívül részletes, idő és anyagigényes pályázatot kellett tartalmaznia.[ix] A
pályázatokat a KKZS bírálta el, a szavazáskor az érintett oktatási intézmény
képviselője mindig egy szavazattal, míg a beruházó és az építész/belsőépítész véleményezési joggal
rendelkezett.
Vélelmezem, hogy az eddigiekben több
írásomban is bemutatott, Franciaországban használatos, regisztrációsi díj nélküli, két
fordulóban zajló pályáztatási módszer tisztességesebb és demokratikusabb. E szerint az első
fordulóban egy munkatervet és egy portfóliót kell leadni és ez
alapján dönti el a pályázatonként változó összetételű zsűri, hogy ki az a 4-5
művész akiknek részletesen is ki kell dolgozniuk terveiket. Az ezután
nyertesnek kiválasztott alkotó elkészíti művét, míg a többieket honoráriummal
kompenzálják.[x] Vagyis ez a
rendszer idő és költségtakarékosabb és a részletes tervkidolgozásért járó
fizetség fontos szemléletbeli különbséget is mutat.
Az AUP pályázatok lebonyolítását az Építészfórum végezte, mert kellett egy
szervezet, amely ellátja a logisztikai feladatokat és jártas a pályáztatásban,
ugyanis a minisztérium nem szánt további kiadásokat arra, hogy egy külön
operatív iroda foglalkozzon a program teljeskörű felügyeletével, bár az Oktatási Minisztérium Beruházási Osztálya felelt sok mindenért.[xi]
A későbbiekben leírtakból is látni fogjuk, hogy ennek a struktúrának a hiánya a
legmarkánsabb probléma. Egy ilyen lebonyolító szervezetnek rendkívül
szerteágazó feladatai lennének az egyeztetésektől és folytonos kapcsolattartástól kezdve a
pr tevékenységig, dokumentálásig, nem kevésbé a felmerülő problémák kezelésig.
Miként az Építészfórum csak a pályázatokért felelt, így szinte egy ember, a
titkár végezte részleges munkaidőben annak a temérdek feladatnak egy részét,
amely egy ilyen kaliberű programnál szükséges. Franciaországban
tisztségviselőket neveznek ki a hasonló projektek koordinálására,
helyspecifikusan tartományonként vagy városonként, így a hivatalos személyek
teljes munkakörben felelnek a projektek minden részletéért.
Kérdésesnek tűnik továbbá az intézményvezetőkből álló
Kortárs Művészeti Zsűri hét évre szóló kinevezése és összetétele is. Nem azért,
mintha
mindez nem a
legjobb szándékkal került volna meghatározásra, hiszen az intézményvezetők kiegyensúlyozott ízlése és már
elismert szakmai szerepe garanciaként értelmezhető. De ha konkrétumaiban
végiggondoljuk az AUP zsűrijének feladatát, akkor nem biztos, hogy szerencsés a múzeumi
térben tevékenykedő, ugyan nagy tapasztalattal rendelkező, de más generációba
tartozó
vezetőket felkérni, amikor kifejezetten fiatalok köztereire készülnek alkotások.
Nyitottabb, dinamikusabb hozzáállással vegyes döntőbizottságokat kellett volna
létrehozni helyszínenként, intézményenként[xii] –
odafigyelve arra is, hogy az egyetemen érintettek már itt magukénak érezzék a
műalkotást, érdekeltek legyenek elkészülésében.
Megvalósulás,
beillesztés:
Az AUP során a nyertes pályaművek
megvalósulását – kivéve a kisebb összegű 1 % esetében, amikor is főként
táblaképek vagy kisebb plasztikák megvételére nyílt csak lehetőség - az alkotó
felügyelte a beruházó és szükség szerint az egyetem segítségével. Szerződés a
beruházó cég és a művész között kötetett. A műszaki átvétel után következett az
avató ünnepség, mely általában eseményszerűen, méltató beszéddel és fogadással
járt. Részletes és professzionális dokumentáció, ismertető kiadvány vagy
művészet-közvetítő program az alkotásokról nem készült, a média csak elvétve
reagált a történtekre.
Ugyan az AUP állami intézményekben jött
létre, de ez nem jelentette azt, hogy ezek egyértelműen támogatják majd a területeiken
létrejövő művészeti intervenciók megvalósulását, hiszen az egyetemeken
megjelenő műalkotások – hacsak nem a kommunista múlt szobrait és muráliát
nézzük – nem tekinthetők ismerősnek Magyarországon. Emellett az egyetemi
dolgozók és a diákok egy új típusú, az életterüket meghatározó, maradandó
műtárggyal való találkozása és a beruházó feladatköre sem alapulhat a felek
tapasztalataira - a különböző jellegű konfrontációkra számítani lehetett.[xiii]
A nyertes kiválasztásától kezdve az építkezés folyamatán keresztül az elképzelt
és megvalósult mű közötti apró különbségeken át a vezető- és kormányváltásig,
számos problémára számítani lehetett. Körültekintőbb előkészítéssel talán sok
problémára nem kerülhetett volna sor – erre hívta fel a figyelmet Mélyi József
2008-ban megjelent „Mint gorillán a rúzs” című írásában, ahol ugyan még csak
tapogatózott a program teljes ismerete nélkül, de már akkor felhívta a
figyelmet a legtöbb hibalehetőségre és veszélyre.[xiv]
Nem hallgatott rá senki.
Különös módon a leggyakoribb esetnek
számított, hogy az egyetem rektora, vagy más képviselője igyekezett
megnehezíteni, de akár meg is akadályozni egy-egy mű létrejöttét. Ebben ez
eseben tudjuk, hogy a zsűri és a titkár legvégsőkig igyekezett elsimítani a felmerülő
problémákat, ha kellett felsőbb utasítással is éltek – bár sajnálatos módon
tudunk olyan esetről is, amikor nem tudták megakadályozni egy mű helyszínének
szégyenletes megváltoztatását.[xv]
Az elszámoltatás kezdete óta a BME Q épületének
nyerteseinek jelenleg már önmagukat kell képviselniük az egyetem tökéletesen
elutasító magatartásával szemben.[xvi] Az AUP-nek
ma nem lenne felelőse?[xvii]
Ugyanennyire megdöbbentő, hogy a munkák
oktatási helyszíneken történő megjelenését nem övezte semmiféle pedagógiai foglalkozás, így a lehetséges befogadó nem ismerkedhetett meg a különféle
olvasatokkal, értelmezésekkel. Erre sem a szervezők, sem a művész, sem az
intézmény nem volt felszólítva, anyagi forrás vagy bármilyen erőfeszítés
ismertető készítésére, vagy akár újszerű, multimédiás becsatolási kísérletre
nem volt. A művek hangtalanul kerültek helyükre.
Épp ezért (is) az AUP-val kapcsolatban
néma maradt nemcsak a szélesebb média, de pár kritika kivételével a szaksajtó
is. Csak Szőke
Annamária bíztatta BA-s szemináriumos diákjait, hogy dolgozzanak fel egyes műveket és Paksi
Endre Lehel tett több alkalommal kísérletet egy-egy mű elemzésére. Az elszámoltatás után
keletkezett pár írás pedig nem tudta, de nem is kívánta pótolni a több éves elmaradást. Szükségszerű
lenne, hogy egy ilyen program esetében a résztvevő felek valamelyike felelőse
lesz annak, hogy komoly kritikusok, művészettörténészek ágyazzák be ezeket a
nagyvolumenű köztéri műveket. Azért is, mert itt a kortárs köztéri művészet
elemzéséhez újra kellett volna gondolni a hagyományos művészetfelfogás mintáit,
főként a köztéren megvalósuló maradandó művekkel kapcsolatosan.
A teoretikus és kritikai párbeszéd
hiánya az AUP-val kapcsolatban azért is problémás, mert egy olyan országban
történik, ahol a kortárs művészet legitimitását és ezzel a szellemi érték-teremtés, -befektetés elemi
szükségességét újra és újra el kell magyarázni.[xviii]
Vagyis az AUP által alkalmazott „parachute” műelhelyezési módszer[xix]
többszörösen is megkérdőjelezendő.
Állagmegóvás, maradandóság:
Az AUP szerződésekben egyértelműen az szerepel, hogy a
műalkotás tulajdonosa pillanatnyilag a befektető magáncég, míg konzerválásáért,
működtetéséért az egyetem is felelős. Tudjuk továbbá, hogy többször is a tervek
között szerepelt egy összefoglaló kiadvány szükségessége, mely a teljes AUP-t
feldolgozza. Ezt, elegendő anyagi forrás hiányában mindannyiszor elvetették.
Az AUP folyamán szerzett konkrét
példákból azonban látszik, hogy nem feltétlenül a szerződések számítanak, hanem
hogy az adott intézmény és annak használói magukénak tekintik-e az alkotást.
Mert az egyes műveknél felmerülő rendszeres karbantartás, üzemeltetés
elengedhetetlensége nem feltétlenül volt világos az egyetem számára, hiába
szerepelt minden információval együtt az már a pályázati anyagban. A valóságban
tehát számos hárítással, felelősség-tologatással és eldöntetlen pozícióval
kellett szembenézniük az alkotóknak. Ráadásul jelen pillanatban kényes kérdés,
hogy a KKZS feloszlatása után ki felel a nem működtetett,[xx]
nem elkészült[xxi]
műtárgyakért és a félbemaradt pályázatokért?[xxii]
A közelmúlt átszervezései miatt az Oktatási Minisztérium által elindított
program felelősét szinte lehetetlen meghatározni...
Szintén szimbolikusnak nevezhető, hogy
az AUP-ban résztvett művészek egy jó része rossz tapasztalatai miatt már nem is
törődik művével, nem tudja, hogy jelenleg milyen állapotban van. Aki meg arra
jár, azzal megeshet, hogy felfedez a műve előtt egy piros szénsavas italautomatát.[xxiii]
A vizuális állapot védelme éppen annyira fontos lenne, mint hogy a program sose
maradhasson a művészek mellett kiálló felelősök nélkül.
Tanulság a maradandó kortárs köztéri
művek lehető legteljesebb megvalósulása és megőrzése érdekében, hogy az utókor
számára biztosítani kell fennmaradásukat és láthatóságukat egyaránt. Nonszensz,
hogy a közel félmilliárd forint költségű AUP-ról nem jelent meg műelemzéseket,
a köztér paradigmáit, vagy akár a politika köztéri szerepvállalását firtató,
tanulmányokat összegyűjtő publikáció és mióta leállították a programot még az
egyébként nem túl részletes weboldala sem működik – pillanatnyilag az interneten lehetetlen egy helyen áttekinteni az elkészült műveket, vagy részletes információkat szerezni a programról.[xxiv]
A jelen konstans anyagi és kulturális
válságában nincs lehetősége a magyar kortárs művészeti szakmának folyamatokban
gondolkodni, hiszen a nagy költségvetést
igénylő projektek állami, vagy magáncéges segítség nélkül nem
valósulhatnak meg. S mint látjuk, ami mégis megvalósul azt érdekellentétek
övezik és szakmai vita csak ritkán kíséri. Pedig egy jó műalkotás a teret valódi
hellyé változtatja, és új típusú, művészeti szempontrendszerein keresztül személyes tapasztalatokat és
élményeket tesz lehetővé.
Az Art Universitas hiányosságaival
együtt is erőteljes ellenpont volt a magyarországi köztéri művészet
történetében, és ha sántán is, de hozzájárult ahhoz, hogy több egyetemi
intézményben a kortárs képzőművészet megismertetését szorgalmazza. Az AUP a
„reprezentatív demokrácia”[xxv]
iskolapéldája lehetett volna, de hazánk demokráciája működött benne kicsiben és
ugyanúgy, mint a civil dialógus csak keveseket érdekelt, támogatása pedig mára
jóformán megszűnt.
Még elkeserítőbb ez, amikor tisztában
vagyunk vele, hogy a rendszerváltás óta sok-sok közpénzből emelt alkotás szinte ellenőrzés nélkül, az
önkormányzatok fennhatósága alatt jött létre, a Képző- és
Iparművészeti Lektorátus a legjobb esetben is csak szakmai véleményező. Kertész
László, a Lektorátus igazgatója szerint “ezek a keretek nem biztosítanak kellő
lehetőséget számunkra, hogy a megszülető művek összképét oly módon
befolyásolhassuk, hogy az a magyarországi kortárs szcéna ténylegesen létező,
színes pluralitását tükrözze.”[xxvi]
Jelenleg pedig a médiából értesülhetünk
arról, hogy egyre-másra avatják fel a magán, vagy önkormányzati kezdeményezésre
készült, ideológiailag és esztétikailag is megkérdőjelezhető szobrokat,
emlékműveket. Legutóbb arról is olvashattunk, hogy a miniszterelnök Kerényi
Imre magyarság-szakértőt kérte fel arra, hogy több köztéri, meghívásos
pályázatnak legyen a gazdája.[xxvii]
Mostanában egyre gyakrabban eszembe jut Kasper König, a Skulptur Projekte atyjának sokat idézett mondata, miszerint „az épített környezet
rossz izlésű, erőltetett művészeti implantátumai helyett talán érdemesebb lenne
fákat ültetni.”[xxviii]
[i] Benjamin
Buchloh: Sculptures sans public
In:
Art et espace publics, ed. Maison du Rhone, Givors, 1992
[ii] Daniel Hunting: Public Art Policy: Examining an Emerging
Discipline
In:
Perspectives in Public Affairs, Vol. 2. ed. SPAN, Students of Public Affairs
Network, 2005
[iii] Lásd később az írásban illetve: http://helyszinilevelek.blogspot.hu/
[iv] Hivatkozás a szerzőnek Magyar Bálinttal folytatott
beszélgetésére, 2011. november 21-én, Budapesten.
[v] Interjú Simongáti Eszterrel, az AUP titkárával
http://helyszinikozvetites.blogspot.hu/2012/02/itt-egy-jo-lehetoseg.html
[vi] A két ezrelékes programot 1951-ben foglalták törvénybe
és a néptömegek ideológiai nevelése mellett a művészek pénzügyi gondjainak
enyhítésére is szolgált. Itt volt példa meghívásos és nyílt pályázatokra
egyaránt – a meghívásos pályázatoknál az alkotók részvételi díjat kaptak
munkájukért. Ezt a rendszert 1964-től a Lektorátus kezdte felügyelni mind
szakmailag, mind anyagilag.
Erről
lásd bővebben:
Kortárs
művészet - Szoborpályázatok 1950-2000.
Szerkesztette: Nagy Ildikó
Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Budapest,
2006
[vii] A rendszerváltás óta létrejött, markánsabb időszakos
public art események:
1993 –
Polifónia, A társadalmi kontextus mint médium a kortárs magyar képzőművészetben
(részletes dokumentáció, katalógus az interneten is)
2000 -
Művészettel az új évezredbe, a Városligeti tavon megrendezett nyári
szoborkiállítás (dokumentáció alig található)
2003 -
Moszkva tér - Gravitáció kiállítás a Ludwig Múzeum szervezésében (dokumentáció csak a megjelent
elemzések által elérhető,
a múzeum honlapjának archív része csak részlegesen mutatja be a programot)
2004-2005
- Pont:Itt:Most a Budapesti Őszi Fesztivál és az ARC rendezésében (hiányos
dokumentáció, nagy arányú vandalizmus)
2006 -
Körút fesztivál (dokumentáció alig található)
2008 –
Te itt áll, Lektorátus szervezésében a Reneszánsz év támogatásával (katalógus)
2009 –
A mi kis falunk, a Lektorátus szervezésében, az első falvakban megvalósuló
projekt (katalógus és dokumentumfilm)
2009-2010 Temporary City, a Közelítés
Egyesület szervezésében (dokumentáció alig található)
2010 –
21 párbeszéd – az Európai Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat és a Pécsi
Művészeti Kar szervezésében (dokumentáció alig található)
2011 -
Art on Lake, a Szépművészeti Múzeum szervezésében (erős vizuális és média
megjelenéssel, rendkívül részletes honlappal)
2011-12 – A mi kis falunk, a Lektorátus
szervezésében (dokumentáció
készült)
[viii] Példaértékű, hogy az új típusú public art
terminológiájában sem született még szakmai konszenzus, holott erre már többen
is tettek kísérletet: Süvecz Emese, a Moszkva tér projekt kapcsán, Hock Bea a Nemtan és pablikart című tanulmányában,
Kertész László a Te itt áll katalógusában és legújabban Horváth Csaba Árpád DLA értekezésében.
Süvecz Emese: a Moszkva tér - Gravitázió című kiállítást előkészítő
szemináriumának részlete
http://www.intermedia.c3.hu/pst/public.html
Hock
Bea: Nemtan és pablikart. Lehetséges értelmezési szempontok az utóbbi
másfél évtized két művészeti irányzatához
Praesens,
Budapest, 2005
Kertész
László: Van-e élet a fővároson
kívül, avagy egy public art program tanulságai
In: Te itt áll. Szerkesztette: Kertész László és Leposa Zsóka
Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, Budapest, 2008
Horváth
Csaba Árpád: Public art, avagy a
köztéri művészet demokratizálódása - DLA értekezés
http://www.art.pte.hu/files/tiny_mce/File/dla/2012/ertekezesHCS.pdf
[ix]
http://www.art.pte.hu/files/tiny_mce/File/hirek%20doksik/PTE_3_kiiras_101015.pdf
10. A
beadandó pályázati anyag tartalma
10.1.
Adatszolgáltatás – számító- vagy írógéppel kitöltött, a megfelelő helyeken
eredeti aláírással ellátott pályázati formanyomtatvány oldalszámozva és fűzve egy
példányban:
10.1.1.
Pályázati formanyomtatvány fedlap;
10.1.2.
Pályázati adatlap;
10.1.3.
A pályázó rövid bemutatása;
10.1.4.
A pályázati terv rövid leírása;
10.1.5.
A pályázati terv költségösszesítése;
10.1.6.
A pályázati terv megvalósításának időkerete;
10.1.7.
A pályázati terv megvalósításának ütemezése;
10.1.8.
A pályázati terv megvalósításának költségvetése;
10.1.9.
A megvalósítás egyéb, illetve különleges feltételei [szükség esetén];
10.1.10. A
mű fenntartásának várható költségei
(állagmegőrzés,
működtetés, stb.) [szükség esetén];
10.1.11.
Csoportos pályázók nyilatkozata [csak csoportosan beadott pályázat esetén];
10.1.12.
Szerzőségi és adatkezelési nyilatkozat;
10.1.13.
Nyilvánossági nyilatkozat;
10.1.14.
Megvalósítási és számlaképességi nyilatkozat.
310.2.
Pályázati tervdokumentáció egy példányban:
10.2.1.
Vizuális terv: 1 db A3 méretű tabló tetszőleges technikai kidolgozással;
10.2.2. Látványterv, a környezetbe illeszkedés bemutatásával:
1 db A3 méretű tabló tetszőleges technikai
kidolgozással;
10.2.3.
M=1:25 arányú műszaki rajz, ha a pályamű jellegéből következően az szükséges: 1 db A3 méretű tabló;
10.2.4.
Műleírás: 1 db A3 méretű tabló, melyen kép is elhelyezhető;
10.2.5.
Makettfotók: bármelyik tablón tetszőlegesen elhelyezve;
10.2.6.
1 db CD a terv és a makett képanyagával (jpg vagy pdf kiterjesztésű fájlokkal),
a műleírással (doc vagy
pdf kiterjesztésű dokumentumként), valamint a pályázati formanyomtatvánnyal (doc vagy
pdf kiterjesztésű dokumentumként);
10.2.7.
Referenciák listája, portfólió, max. 10 db A4 méretű lapon, vagy 1 db nyomdai késztermék formájában [nem
kötelező].
10.3. A
regisztrációs díj befizetését igazoló
postai befizetési csekk, vagy bank által érvényesített
befizetési vagy átutalási megbízás.
[x]
http://helyszinikozvetites.blogspot.hu/2012/02/interju-heidi-wood-dal.html
[xi] Vagyis a pályázati díj az építészfórum költségeit
fedezte és elrettentettésül szolgált a nagyszámú, „komolytalan” pályázó felé.
Idézet
gondolat a Simongáti Eszterrel készült interjúból:
http://helyszinikozvetites.blogspot.hu/2012/02/itt-egy-jo-lehetoseg.html
[xii] Ahogy azt például Kertész László teszi konzekvensen a
Lektorátus public art pályázatainál.
[xiii] Pásztor Erika Katalina válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/pasztor-erika-katalina-valaszai.html
[xiv] Mélyi József: Mint gorillán a rúzs – Szempontok egy
törvényjavaslathoz
Élet
és Irodalom, LII. évfolyam
9. szám, 2008. február 29.
[xv] a Carrot Csoport válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/gulliver-gyongyoson-avagy-elmenyeink-az.html
[xvi] Valaczkay Gabriella: Felesleges művészet? - Kortárs
képző – A nagy PPP-leleplezés után most egy 16 tonnás kockával labdáznak a
minisztériumok
Népszabadság, 2012. április 23.
http://nol.hu/kult/20120423-felesleges_muveszet_
[xvii] Turcsány Villő és Finta Sándor válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/turcsany-villo-finta-sandor-valaszai.html
[xviii] Gál András válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/0-false-18-pt-18-pt-0-0-false-false.html
[xix] Zólyom Franciska: Nyilvánosság. A köztéri szobrászattól
a társadalmi felelősségvállalásig
In:
Köz/Tér, Fogalmak, nézőpontok, megközelítések. Szerkesztő: Szijártó Zsolt
Gondolat,
Budapest/Pécs, 2010
[xx] Turcsány Villő és Finta Sándor a BME Q épületében
található Víz-szálak című munkáját az intézmény és a beruházó (a KKZS nélkül)
végül idén április 26-án hivatalosan átvette, azonban nem működteti. A probléma
itt az, hogy a vizes műalkotásra 3 éves garanciált vállaltak az alkotók,
viszont ha azt szakszerűtlenül helyezi üzemen kívül a tulajdonos, vagy a bérlő,
akkor a gépészeti technika nem rendelkezik többé szavatossággal. Ezt a kitételt
a jegyzőkönyvbe a művészek kérése ellenére sem vezették be.
Az információkat Turcsány Villőtől kaptam telefonon 2012. augusztus 5-én.
Imre Marianna munkája a npokban készül el, itt a késlekedést a finanszírozási bizonytalanság okozta, a művész alkotásának elkészülését az egyetem támogatja.
Imre Marianna munkája a npokban készül el, itt a késlekedést a finanszírozási bizonytalanság okozta, a művész alkotásának elkészülését az egyetem támogatja.
[xxi] Trombitás Tamás válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/0-false-18-pt-18-pt-0-0-false-false_19.html
[xxii] Deli Ágnes válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/02/deli-anna-valaszai.html
[xxiii] ld. Záborszky Gábor válaszai
http://helyszinilevelek.blogspot.hu/2012/08/zaborszky-gabor-valaszai.html
[xxiv] ld. Molnár J. Iván válaszai
Megjegyzendő itt, hogy Fitz Péter sok energiát szánt
arra, hogy az AUP a Facebookon is megjelenjen. Ide felkerültek az elkészült
munkák, illetve követni lehet az elszámoltatás óta nehézségekkel küzdő alkotók
és alkotások sorsát is. Mindez dícséretes, de egy közösségi oldalon elhelyezett
profil nem helyettesíteti a program valódi weboldalát.
[xxv] Rosalyn Deutsche: Eviction, Art and Spatial politics
The MIT Press, Cambridge-London, 1996
[xxvi] A szerző beszélgetése Kertész Lászlóval 2012 január .
Illetve ld még: Kertész László: Művészeti
stratégiák és állami szerepvállalás a köztéren
In: A
Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Évkönyve
Budapest,
2011
[xxvii] "Úgy látom, a miniszterelnök elégedett a munkámmal,
hiszen újabb és újabb feladatokat kapok" - válaszolta az [origo]
kérdésére Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott, aki az alaptörvény
terjesztését tekinti eddigi legfontosabb eredményének. Kerényi Imre elmondta,
hogy a jövő év végéig öt szobrot fog felállítani az országban. A szobrok "Trianon
tanúit" mintázzák meg, akik a békeszerződés utáni korszak olyan közéleti
figurái, akik nem búskomorsággal, hanem pozitív munkájukkal tettek hozzá a két
háború közötti Magyarország politikájához, kultúrájához - mondta a
miniszterelnöki megbízott. Tormay Cécile írónő szobra már áll is a Rókus
kórháznál, de szobrot kap Esterházy János felvidéki képviselő a Gesztenyés
kertben, Kós Károly építész a Városmajorban, Bánffy Miklós író-politikus
Sopronban és Bethlen István miniszterelnök a budai Várban. A szobrok készítőit -
a Bethlen-szobor kivételével - direkt, meghívásos alapon választják ki. A
szoborállítás költségét a kormány, míg a tér rendezését a helyi önkormányzatok
állják.
http://www.origo.hu/itthon/20120726-felulvizsgaljak-es-atszervezik-a-miniszterelnoki-biztosok-es-kormanybiztosok-rendszeret.html
[xxviii] Gerd de Bruzn interjúja Kasper Königgel
Baukultur
No. 6, 1990
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése