2012. február 26., vasárnap
2012. február 25., szombat
Itt egy jó lehetőség!
Interjú Simongáti Eszterrel, az Art Universitas Program titkárával
- Születésétől fogva részese voltál az Art Universitas programnak. Kérlek mesélj az előzményekröl és arról, hogy számodra a titkári szerep mit jelentett az elmúlt évek alatt?
- Mindent az alapokról kellett kezdeni, hiszen ilyen jellegű pályázatra itthon még nem volt példa – ezért külföldön kerestük az elözményeket. Nekem egy azóta elhunyt svájci szakmabeli ismerősöm segített az anyaggyűjtésben, emellett még egy német programból szedtük össze az alapvetések felállítását. Ezen aztán Néray Katalin mellett Bodó Katalinnal, Magyar Bálinttal és Csanádi Dániel, európai úniós pályázatokban jártas jogásszal, és a felálló zsűrivel dolgoztunk tovább, hiszen új kérdésekkel és ismeretlen feladatokkal kellett szembenéznünk. Szerencsére mindenkivel, a minisztériummal is megértésben lehetett együtt dolgozni, mert értették, hogy miért jó és fontos ez a projekt. Így épült fel a struktúrája az Art Universitasnak. Átlátható, működőképes, nyílt pályázati rendszert hoztunk létre. Amikor az első pályázatra sor került, már minden tökéletesen ki volt találva.
Egyedül a finanszírozási oldalon volt némi változás a Gyurcsány-kormány alatti megszorítások miatt. Az első időszakban ugyanis az 1 százalék teljesen a művészeket illette, az iroda a Ludwig Múzeum intézményében kapott helyet, a pályáztatásra és zsűrizésre a minisztérium biztosította a külön keretet. De mivel az egy százalékok elég tetemes összeget jelentettek, később ebből lett levonva a pályáztatás minden költsége. Hamar kiderült, hogy szükség van egy lebonyolító szervezetre is és ez lett az Építészfórum.
- Miért volt szükség az Építészfórum bevonására?
- Mert minden pályázat hatalmas munkát jelentett, amire egyébként nem is igen gondoltunk a kezdetek kezdetén. Mindenki azt hitte, hogy egy titkárral és egy zsűrivel minden megoldható, de aztán a kiírás, a cégekkel való szerződéskötés és a lebonyolítás megkövetelte, hogy legyen egy szervezet, ami az egészet kézben tartja. Több cég felmerült erre a feladatra, de végül az Építészfórum bizonyult a legmegfelelőbb partnernek, mert jártasak voltak pályázatok lebonyolításában.
- Mekkora összeget vett el az egy százalékból így a pályáztatás és a megvalósítása?
- Az 1 százalékból körülbelül 1,6-1.8 millió forintot kellett elkülöníteni a pályáztatásra, a fizetésekre, helyszíni szemlék miatti utazásokra és az Építészfórum költségeire, a weboldal fenntartására.
- Miért volt szükséges regisztrációs díjat fizetni az alkotóknak az Építészfórum felé?
- Én személyesen úgy gondoltam, hogy ne legyen pályázati díj, de a többség, ill. az Építészfórum, aki építészeti pályázatokban otthonosan mozgott azt javasolta – mivel az építészeti pályázatokon több 100 ezer forintos jelentkezési díjak vannak – hogy ez szükséges, mert ezzel ki lehet szűrni a notoriusan gyenge pályázatokat, a gyors kamubeadványokat.
- Hogyan zajlott egy pályázat elindítása?
- Először a minisztériumtól küldtek egy listát, hogy mely egyetemekkel/beruházókkal kötöttek szerződést, s ezután én telefonon egyeztettem egy konzultációt az érdekelt felekkel (egyetem, beruházó, építész), majd a teljes zsűri meglátogatta a helyszínt.
A terepszemle és az intenzív kommunikáció során kialakult, hogy az intézmény, az építész és a zsűri hova, mit lát alkalmasnak, jónak. További egyeztetések során kialakult a pontos kiírás. Azt szerettük, kértük, hogy legyen jelen az építész, a belsőépítész és az intézmény döntéshozó érintettjei, a rektor illetve az a személy, aki hetedikként a zsűribe delegáltak, hogy lehetőleg konszenzus eredményeként szülessen meg a kiírás, illetve később a mű. Itt megjegyzem, hogy két esetben volt olyan építész a zsűriben, akik ismerőseiket akarták nyertesnek kihozni, de ezeket a próbálkozásokat hamar elutasítottuk. Egy esetben fordult elő, hogy egy rektor akarta megfúrni a nyertes pályaművet, de sikerült megnyerni azt a csatát is.
Több esetben a művészeknek kellett küzdelmet vívni a beruházókkal, (ugyanis a nyertesnek a beruházóval kellett szerződnie, mert a beruházó volt a műtárgy finanszírozója), de a Zsűri és a Minisztérium is mindig besegített, hogy a gondok megoldódjanak.
- Hogyan határozták meg a zsűri összetételét?
- A pályázat kitalálásánál már döntöttek a zsűri tagjairól: az akkori kortárs művészettel foglalkozó intézményvezetők lettek felkérve, hogy a döntések megkérdöjelezhetetlenek legyenek.
- Hogyan működött a zsűrizés, megállapították a fö szempontokat?
- Készült egy írásos szempontrendszer, mely főleg az egyetem képviselőjének volt érdekes. A tárgyalásokra egyébként bárkit szívesen láttunk az intézmény, vagy a beruházó részéről, bár szavazati joggal nem rendelkezhetett, de véleményezési joga volt, vagyis bekapcsolódhatott a beszélgetésekbe, vitákba. Érdekes volt, hogy néhány kivételtől eltekintve a nyertes pályamű általában konszenzus eredményeként alakult ki. A pályázati kiírásokról még annyit, hogy talán feltűnt a kritériumok megszövegezésénél, hogy a zsűri kerülte a tematikai megkötéseket, mert véleményünk szerint a művészeti tervnek a művész ideája és a leendő mű környezetének a kölcsönhatása alapján szabadon kell megszületnie.
- Mi volt a menete egy-egy döntéshozatalnak?
- Eleinte a Ludwig Múzeum könyvtárában folyt a zsűrizés, ahol kitettük a polcokra a beérkezett érvényes pályázatokat – bár ezeket természetesen mindenki előzetesen áttanulmányozhatta. Két fordulós volt a zsűrizés. Bírálati lapokon jegyzetelt mindenki, és az első szavazásban arról esett szó, hogy melyik legyen az a 3-5 pályázat, amiről tovább folyik a részletes értékelés. De azokat a pályázatokat is megvitattuk, amelyekre külön igény volt, az egyik tag, vagy akár az intézmény képviselője részéről. Ezután mindenki átgondolta az elmondottakat, látottakat és végül egy titkos szavazásra került sor, ahol az első helyezett mellett mindig volt egy második és egy harmadik helyezett is, ha a nyertes pályamű megvalósítása problémába ütközne.
- Hogyan jelenik meg a szerződésekben az elkészült mű konzerválása, esetleges restaurálása?
- Ezt igyekeztünk egyértelműen lefektetni, de sajnos sok kérdés merült már fel és valószínűleg még találkozni fogunk problémákkal az állagmegóvás kapcsán. Sopronban például az egyik nyertes munka egy növényszobor volt, ahol élő növények futnak fel egy vázra. A megvalósítás után a munka kiszáradt, elbozótosodott, és a művész és a kertész ennek kapcsán egymásra mutogatott. Sok múlik egyébként az intézményen is, mennyire tartja magáénak a művet. Ha megértik és megszeretik, akkor vigyáznak rá, de ha nem, akkor egyszerűen nem érdekli őket.
- Nem kellett volna-e a művek befogadását pedagógiai programokkal elősegíteni és a médiában hangsúlyozni az elkészült munkák érdemeit? Ez nem a lebonyolítás, szervezés feladata lett volna?
- Erről többször szót ejtettünk. Mi szerveztük minden esetben a hivatalos műtárgyátadást, szoborleleplezést és minden munkához született egy szakmai értékelés is, amit egy-egy zsűritag írt. Felmerült, hogy ezt a befogadó intézménynek meg kéne jelentetni, de ez utóbbit már rájuk bíztuk: ők döntötték el, hogyan élnek-e a lehetőséggel. A hivatalos leleplezés alkalmával az intézmény és a város a zsűri jelenlétében vette át a műveket.
Egyedül a Híres Szolnoki Döntésfa estében készült értelmező szöveg, Paksi Endre Lehel írása, - egyébként a művészek felkérésére - a mű keletkezésével párhuzamosan. Ezt a munkát sehol máshol nem végezték el, de a művészek sokszor még arra sem gondoltak, hogy legyen képfelirat műveik mellett. Erre nekünk kellett felhívni a figyelmet, mert tapasztalatunk szerint az alkotókból majdnem teljesen hiányzik az önmarketing igénye.
A sajtóra pedig nem volt energiánk. Terveztük, hogy a projekt felénél készül egy nagy kiadvány, amelyben megjelennek az addig megvalósult alkotások, képekkel, véleményekkel, írásokkal. Az OKM adott volna rá két millió forintot, ami az Építészfórum szerint nem lett volna elég. A tervünk ez volt, hogy további támogatására fel lehetne kérni a beruházó cégeket is, de ők nem mutattak erre hajlandóságot. Így sajnos ez a kiadvány nem jött létre. Tulajdonképpen a projekt lezárulta után lett volna fontos a teljes programról egy kiadványt megjelentetni, de az már lehetetlenné vált. Egyébként N. Mészáros Júlia készült arra, hogy a program végén egy kiállítást szervezzen az Art Universitas programról a Győri Városi Művészeti Múzeumban, de aztán már arra sem volt lehetőség.
- Volt néhány alkalom, hogy eredménytelennek nyilvánították a pályázatot....
- Igen, és akkor újra kiírtuk. ...és talán egy vagy két olyan alkalom is volt, amikor ki kellett volna újra írnunk. De ez mindig újabb költségekkel járt és nagy időveszteséggel az intézmény kivitelezésének határidejét tekintve.
Jóllehet minden pályázat nagyon sok fórumon meg lett hirdetve (egy országos napilap, egy helyi napilap, Építészfórum, művészeti, kulturális honlapok, sőt művészeti egyetemeknek, szervezeteknek is elküldtük), mégis lehet, hogy hibát követtünk el abból a szempontból, hogy a program kezdetekor a művészvilágban jobban tudatosítani kellett volna az Art Universitas program jelentőségét – kiabálni: itt egy jó lehetőség! Ráadásul a régi rutin miatt a korrupció gyanúja olyan erős volt, hogy nem mindenkit lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről. Többen azért nem akartak pályázni, mert „biztos le van zsírozva”. Pedig nem volt. A sajtó nem nagyon akart írni róla, a zsűriben pedig kifejezetten volt bizonyos morális tartózkodás, amiért nem terjesztette személyesen a művészek között a pályázatot, nehogy hiú reménye legyen bárkinek is. A program vége felé, a válság erősödése közepette kezdtek el egyre többen pályázni.
- Hol tart most az elszámoltatással kapcsolatos nyomozás?
- Úgy tudom, hogy a művészeti része a dolognak már nem kérdés tárgya, de a PPP-s beruházások miatt talán még vizsgálódnak. Nagyon szomorú, hogy a pécsi pályázatokat nem sikerült befejezni, pedig sokan adtak be terveket. Akkor én azt hittem, hogy ebből majd hatalmas felzúdulás lesz a művésztársadalomban. De nem lett. Azóta meg leállt minden, és azt hiszem mostanra már mindenki belefáradt. A „nyomozás” során nem találtak semmi hibát, mert teljesen átlátható volt minden. Nagyon eltökélt módon, transzparensen végeztük a munkánkat. Minden egyes projekt lezárulása után küldtünk a minisztériumba beszámolót és elszámolást is, és az interneten is minden megtalálható.
Én tényleg azt gondolom, hogy az Art Universitas program az elmúlt évszázad legnagyobb művészeti mecenatúrája volt, és bízom abban, hogy a (fél)köztéri művészet stílusát progresszív irányban meghatározza. A jövőre nézve is.
2012. február 24., péntek
hic et nunc
Ami Barak, független kurátor és művészetkritikus. Párizsban él és dolgozik, tanít a Paris I. Sorbonne egyetemen, közreműködője a IDEA arts+society magazinnak. Számos nemzetközi kiállítás és köztéri projekt kurátora, többek között az ő válogatásával és irányításával valósult meg a dél-párizsi új villamosvonal mellett felállított alkotások sorozata, melyben részt vett Sophie Calle/Frank Gehry, Dan Graham, Peter Kogler, Claude Lévêque, Christian Boltanski, Bertrand Lavier, Angela Bulloch and Didier Fiuza Faustino.
- Mióta vezetője , vagy tanácsadója köztéri művészeti programoknak?
- Nyolc évig foglalkoztam intenzíven köztéri projektekkel, de 2010 óta, kurátori értelemben nem vezetek egy köztéri programot sem, csak zsűrizéseken szoktam részt venni. Mostanában csak kiállításokkal foglalkozom.
- Mi volt az első köztéri művészettel kapcsolatos megbízatása?
- 2002-ben kezdtem kifejezetten állami megrendelések gondozásával, vezetésével foglalkozni. Azelőtt csak esetlegesen fordultak hozzám ilyen ügyekben, amikor kikérték a véleményemet egy-egy munka kapcsán vagy zsűriben való részvételre hívtak meg. Akkoriban nem is gondolkoztam igazán specifikusan a köztéri művészet kérdéseiről.
Az első fontos megbízásom, ahol a kortárs művészet köztéren való megjelenésével foglalkoztam paradox módon a Nuit Blanche volt. Itt eleinte nem is a szó szoros értelmében a műtárgyaknak a köztéren való szórványos kihelyezését tekintettem feladatomnak, hanem kimondottan úgy álltam hozzá, mint egy markáns esemény létrehozásához, ahol a szituáció arra készteti a művészeket, hogy a közönséggel kommunikáló, interakcióba lépő műveket hozzanak létre egy megadott időben és térben, vagyis egy éjszaka folyamán!
- Kérem mondja el egy pár szóban a francia főváros déli-Maréchaux villamosvonal művészeti projektjét, említve előnyeit és problémás részeit egyaránt, csakúgy mint a recepcióját!
- A déli-Maréchaux villamosvonalhoz tartozó művészeti megrendelésnek kezdeményezője Párizs városa volt. Az indítvány az építkezésből következő hatalmas átalakítási munkálatok részeként művészi beavatkozás megrendeléséről és kivitelezéséről is szólt. Ez a francia hagyományok folyamatának tudható be. Volt már rá több példa értékű precendes is, sok vidéki városban, ahol villamosvonalakat építtettek,művészeti alkotásokat is vásároltak melléjük, például Strasbourg, Grenoble, Montpellier, Orléans, Mulhouse, vagy éppen Bordeaux városában. A párizsi projektnek én voltam felelőse és kurátora egyaránt és amellett, hogy úgy gondolkoztam róla, mint nagyméretű és markáns megjelenésű kültéri szobrok sorozatáról, fontos volt az is, hogy a művek konceptuálisan ne csak formailag integrálódjanak a köztérbe, de magukban hordozzák a helyváltoztatás, a mobilitás fenoménját. Emellett az útvonalon elhelyezett művek a konkrét helyszínek szociális, gazdasági és kulturális történelmével való párbeszéd kialakítását is szem előtt tartottuk.
Ami új dimenziót hozzátettem az eddigi kezdeményezésekhez képest, az az eseményszerűség volt. Az volt számomra ugyanis a legfontosabb, hogy a művekre “áhitozzanak” az emberek, de nem a szituáció kanonikus értelmében, amikor a művek esztétikája miatt szeretik azokat. Ezért a célért emeltem be, természetesen a művészek segítségével, egy nagy adag hic et nunc-ot, performatív elemeket, amelyek szabálytalan módon jelentkeznek és több érdeklődésre számíthatnak, mint a megszokott estekben. De nem vagyok benne biztos, hogy a valóságban ez tényleg olyan jól működik, mint ahogy elképzeltem. A legnagyobb probléma, attól félek abban rejlik, hogy a város részéről egyáltalán nem kívánták terjesztette, ágyazta be az eseményt.
- Egy köztéri megrendelésnél mit gondol, mi az előnyösebb, pályázatot kiírni, vagy kurátori döntés alapján meghívni művészeket? A munkája során melyik az általánosabb?
- Én azt helyeslem, ha egy hasonló projektnek mindenek előtt a kurátori dimenziója számít. De mivel ilyenkor nem kevés közpénzről beszélünk, a hivatalok jobban kedvelik a zsűrizés elvét - azt gondolván, hogy ez demokratikusabb. Ámde a leggyakrabban a zsűri döntései szerencsétlen kompromisszumokon alapulnak és így akadémikus művek jönnek létre.
- Felvázolná a köztéri művészeti kezdeményezések néhány problémáját? Milyen mérhető előnyei vannak a társadalomra számára? Egyáltalán mérhetőek-e hatásaik?
- Az állami megrendelés minden esetben egy újravásárlás. A közösségek, hivataloks sok pénzt fektetnek be a “hard”-ba és ahhoz, hogy visszavásárolják önmagukat, egy kicsit kell költeni a “soft”ra is. Az elsődleges probléma viszont a közönség empátiájának hiánya: nagyon kevés az a műalkotás, ami valódi megértést, ragaszkodást tud kiváltani. A legtöbb mű úgy jelenik meg mint valami felülről irányított, ránktukmált kezdeményezés, amit a politikusokon és a hivatalos művészeken kívül senki nem óhajt. Vagyis a legfőbb probléma a mű köztéren való befogadása és vágykeltése. Aztán jönnek csak a technikai és állagmegóvási kérdések.
- Amikor a köztéri művekkel dolgozik mennyire fontos a művészetközvetítés az Ön számára? Hogyan működteti ezt projektjeiben? Van-e bejáratott receptje?
- Számomra a művészetközvetítés alapvető. Sajnálatos módon nem minden általam vezetett programban valósul ez meg, főként a hivatali akarat hiánya miatt, amely ebbe nem akar extra pénzösszegeket invesztálni. Mert egyértelmű, hogy ennek vannak költségei, és ha megfelelően van előkészítve és formálva a program, akkor mindez nem is csekély. Véleményem szerint a művészet-közvetítés minden egyes alkalommal szakaszos kampányként kellene hogy működjön, a médiában csakúgy mint a helyszínen, különböző programokkal, tréfás feladványokkal, játékokkal, és az internetes közösségek, hírlevelek, facebook és twitter eszközeinek kiaknázásával.
- Melyik a legkedvesebb köztéri munkája a világon?
- Claes Oldenburg ruhacsipesze Philadelphiában.
2012. február 22., szerda
Nagy költségvetésből hozzak létre valami maradandót - Interjú Heidi Wood-dal
Mikor és miért kezdtél el pályázatokat benyújtani a franciaországi 1% művészeti projektekre? Összhangban van ez a művészi tevékenységeddel?
Franciaországban a köztéri művészeti projektekkel kapcsolatban ez egy három részből álló eljárás. Először be kell nyújtani a pályázatot, majd ha beválogattak, akkor prezentálni kell a projektet (ezért az utolsó részért honorárium jár, akkor is, ha a projekted nem nyer). Az első nyilvános művészeti projektemre Vitry-sur-Seine városától kaptam pályázati felhívást (két másik művésszel együtt). Az ottani eljárás többé-kevésbé kötelezi az ingatlanfejlesztőket a nyilvános művészeti projektek finanszírozására amennyiben a településen kívánnak építkezni. Itt nem szükséges nyílt pályázatot kiírni, mint az 1% művészeti projektek esetében minden 20.000 eurós költségvetést meghaladó államilag finanszírozott épület számára, bár a zsűri tagjai közt szerepelnek elismert „kortárs művészeti szakértők” csakúgy, mint a helyi önkormányzat, illetve az ingatlanfejlesztők képviselői. Ezen a pályázaton nyertem, majd más 1% -os projektekre is beválogattak nyílt pályázati felhívások során.
A művészi gyakorlatom a 20. század egészében végbemenő formai absztrakció átalakulását vizsgálja egy, a fogyasztók számára érthető általános nyelvvé. A városok saját brandjének megalkotása érdekel, melyet a helyre jellemző piktogramok repertoárjára alapozok. Képzeletbeli reklámkampányokat folytatok, amelyek a kommunikációs szakemberek módszereivel játszanak. Tehát a művészetem elég közel áll ahhoz, amit a köztéri művészeti projektektől elvárnak: valami, ami helyspecifikus, figyelembe veszi a pályázat kikötéseit, kiemeli azt, ami van, valamint összhangban áll az építészeti és szociális környezetével. Szeretem ezeket a munkákat, mert lehetőséget nyújtanak arra, hogy nagy költségvetésből hozzak létre valami maradandót, ami párbeszédbe lép a nyilvános térrel. A munkám nagy része ennek a fajta párbeszédnek a szimulálásáról szól, vagy egy tiszavirág életű környezet megteremtéséről. Csak olyan projektekre nyújtok be pályázatot, ami összhangban van azzal, amit csinálok. Ha monumentális szobor vagy vílágító mű elkészítésére van lehetőség, akkor valószínűleg úgysem fognak beválogatni.
Milyen benyomásaid vannak a franciaországi 1% rendszerével kapcsolatban?
Mivel a műkereskedelem magánpiaca Franciaországban gyenge, és mindig is az volt, így az 1%-ot jó módszernek tartom a művészek támogatására és hasznos, esztétikus kortárs művészeti alkotások létrehozására a nagyközönség számára. A fogyasztók figyelembe vétele mellett egyfajta oktatói szándék szinte kötelező, ha a mű iskolai környezetbe kerül (mint ahogy ez gyakran történik). Azt hiszem ez a rendszer jól példázza Franciaország elköteleződését amellett, hogy a kultúra mindenkié. A válogatási eljárás nem hagy teret a kisebb korrupciónak (például hogy egy polgármester ragaszkodjon ahhoz, hogy az unokahúgának fizessen helyes kis akvarell-képek pingálásáért). A zsűrik kiegyensúlyozottak és általában a felhasználók képviselőiből (pl. az iskola, vagy a sportközpont igazgatója), helyi politikusokból, az építészből, egy kortárs művészeti szakértőből (a közalkalmazottak regionális szervezetétől), és egy művészszervezet képviselőjéből állnak össze, aki biztosítja, hogy minden az eljárási rend szerint történjen.
A nyílt pályázati felhívás ugyanaz az összes 1%-os projekteket kínáló struktúrában?
Csakis az állami finanszírozású épületekre kell nyílt pályázatot kiírni; a kisebb költségvetésű (20.000 euró alatti) és magántőkéből finanszírozott épületek esetében nem kötelező. Ezeknél a regionális kortárs művészeti szakemberek jelölnek ki egy művészt aki benyújt egy projektet, vagy több művészt, akik egymással versenyeznek. Amennyire én tudom, csak művészeti szakemberek kérhetnek fel művészeket közvetlenül, a politikusok, a felhasználók képviselői vagy az építészek nem.
Szerinted ez a művészek megélhetésének egy módja lehet a jövőben?
Mivel a gazdasági válság miatt a műkereskedelem hanyatlóban van, így egyre több művész ad be pályázatot ezekre a projektekre. Némely művészek ebből élnek. Másokat gyakran beválogatnak, azonban ha csak ritkán nyerik meg ezeket a pályázatokat, akkor elvesztik kedvüket – a kapott honorárium nem igazán fedezi a befektetett munkát és érzelmi potenciált, ha csak néha nem kerülsz ki győztesként. Minthogy Franciaországban a művészek intézményi támogatása alkalmasint jelentősebb, mint a kereskedelem, ezért sok ismert és elismert művész nem is készít eladható alkotásokat. Számukra ezek a pályázatok egyfajta egzisztenciális lehetőséget jelentenek.
Már elég régóta léteznek ilyen 1%-os projektek. Nem messze onnan, ahol lakom Párizsban egy 1930-ban épült iskolának gyönyörű, La Fontaine fabuláit illusztráló kovácsoltvas kapuja van. Vitry-sur-Seine is tele van köztéri alkotásokkal, köztük Sonja Delaunay egyes műveivel. Szerintem ez a rendszer azon művészek számára működik, akiknek a művei projekt-központúak és helyspecifikusak. Nem mindenki képes alkalmazkodni a külső megkötésekhez.
Neked, mint művésznek kellett-e valaha építészeti vagy személyes problémákkal szembesülnöd?
Az építészek elég érzékenyek tudnak lenni arra, ha betolakodsz az általuk létrehozott környezetbe. Emiatt olykor a finanszírozó testületek jobban szeretik kihagyni őket a döntési folyamatból. Nekem ebből még soha nem volt problémám, mivel én együttműködök az építészettel és nem ellene. Bajok akkor adódhatnak, ha a finanszírozó testület (helyi önkormányzat) elégedetlen az összes benyújtott projekttel, vagy visszautasítja azt, amit a zsűri többsége választott. Persze jogukban áll visszavonni a pályázatot, ez esetben nincs nyertes és a művészek csak a részvételért járó honoráriumot kapják meg.
Volt-e művészet-közvetítés a munkád kapcsán annak befejezése után, vagy akár előtte? Ha volt, akkor ez hogy zajlott? Számodra kielégítő volt-e?
Ez a feladat a művészre van bízva, és általában a javaslatok részét képezi, de alapvetően projektfüggő. Én mindig szervezek ilyesmit ha iskoláról van szó, és úgy gondolom, hogy ez elvárható. (bár a zsűri számára nem döntő fontosságú). Az első nyilvános művészeti projektemmel egy időben volt egy kiállításom a városi galériában, ami ugyanaznap nyílt, mint amikor a nyilvános műalkotásom kikerült a szociális lakások homlokzatára. Aznap két workshopot tartottam gyerekeknek: egyet a galériában és egyet a szociális lakások lakóinak nyitóünnepségén és megjelent egy olyan katalógus, amely általában a művészetemet és konkrétan ezt a nyilvános alkotásomat elemezte.
A sportközpont esetében nem foglaltam bele ilyesmit az indítványomba, és a kommunikációs ügyosztály sem tett semmit annak érdekében, hogy elmagyarázza a művemet a felhasználóknak. Reméltem, hogy a piktogramok, melyeket az összes épület számára terveztem a hely brandingjének eszközei lesznek, ám az ő érdeklődésük valahol útközben elveszett. Ezzel kapcsolatban nincs nagyon mit tenni.
Kérlek, írj nekem pár gondolatot a köztéri művészeről!
A legtöbb ember számára egy nyilvános műtárgy az iskolájában, munkahelyén vagy a városi környezetében jelenti a legközelebbi kapcsolatát a kortárs művészettel. Az 1% projektek sokféle formát ölthetnek. Zeneszerzők az iskolacsengő helyettesítésére komponáltak zenét. Művészek terveztek étkészletet menzák számára. És rengeteg projekt pusztán költői találmány, ami felkelti az emberek érdeklődését és szépsége által jobbá teszi életüket.
Nevezd meg nekem az 1% projektjeidet, és add meg a linkjeiket is!
Három nyilvános művészeti projektem volt:
- zománcpanelek egy lakópark homlokzatára, Vitry-sur-Seine
- egy teljeskörú projekt az INSEP, Francia Nemzeti Sport Intézet számára, mely áll egy zománcpanel-falból és nagyméretű, a sport-komplexumok piktogramjaival ellátott, az utakon elhelyezett jelekből utóbbiak majd a Google Earthön is láthatóak
- a bourge-i Velodrom homlokzata
A honlapomon megtekinthetőek az ezekhez a projektek is:
http://heidiwood.net/home.php?sn=on&lg=eng&id=11
fordítás: Vámos Anna Barbara
2012. február 21., kedd
Pályázat vs. felkérés
A köztéri művészeti megrendelések és pályázatok módszereinek áttekintése
Az építészet és a képzőművészet per defitionem két autonóm művészet. Amikor köztéri művészetről beszélünk számolnunk kell e két öntörvényű, technikájában és kifejezésmódjában eltérő művészeti ág találkozásával s az egymás mellett létezésük, vizuális egységük hordozta lehetőségekkel. A művésznek az épület esztétikáját figyelembe véve kell megterveznie és megvalósítania munkáját, s a megteremtett optikai összhatás számtalan kérdést rejt magába. Vajon hogyan és mennyiben integrálódik egy műtárgy az urbanisztikai elemek közé? Valóban megőrzi eredeti funkcióját vagy csak alárendelt design elemnek minősül? Hogyan lehet egyensúlyt találni a díszítés, a kiszolgáló funkció és az architektúrával való vetekedés, vagy pusztán szabad formai elemek alkalmazása között? Mennyire őrizheti meg a művész alkotása szuverenitását?
A válaszok mindezekre korántsem egyértelműek. A művész feladata sokrétű, számolnia kell a tér előnyeivel és hátrányaival, gazdálkodnia az élő és élettelen környezettel és figyelembe vennie a szociális adottságokat. Miután egy alkotás kiválasztásra és megvalósításra kerül nemcsak a művész, de a döntéshozók is felelnek a művek kvalitásáért, amelyek megbízható megmérettetése, beilleszkedése feltehetően majd 5-10 év távlatában lehetséges. Mindezen kérdések átgondolása érdekében érdemes áttekinteni a megbízások és pályázatok rendszereit.
Magyarországon még sohasem volt akkora összegű (567 millió forint) állami, pályázat útján működő, tudatos művészeti program, mint az Art Universitas. A negyvennyolcadik megvalósult pályaművet, Turcsány Villő és Finta Sándor alkotását, ez év január elején vették át; Trombitás Tamás munkája az elhelyezés körüli, szerződésszegést indítványozó viták miatt még mindig nem került végső helyére, Imre Marianna nyertes műve pedig még gyártás alatt áll. Az utolsó négy pályázatból háromnak 2010. decembere volt a határideje, így, a mai napon úgy tűnik, hatvan pályamű feleslegesen készült el.
Az Art Universitas pályázatra regisztrációs díj ellenében lehetett jelentkezni, mely első alkalommal 15.000, majd minden új beadott pályázat esetében 10.000 forint volt – a részvételi díj a sokkal nagyobb pénzösszegű, szinte kivétel nélkül építészeti pályázatoknál szokásos, de állami képzőművészeti pályázatoknál ilyenre nincs példa. A leadott anyagnak tartalmaznia kellett kitöltött formanyomtatványokat, nyilatkozatokat, leírásokat és vizuális tervet, a pályaműről látványtervet, műszaki rajzot, műleírást, makettfotókat - vagyis elkészítése nagy anyagi és szellemi befektetést igényelt. A zsűri minden alkalommal ugyanaz a hat művészeti szakember és egy, a felsőoktatási intézményt képviselő delegált volt. Az elutasított művészek indoklást nem kaptak.
Franciaországban, Ausztriában, Németországban, Svájcban (stb.) az állami pályázati struktúrák másképp működnek, de nem is csak egy-egy programra, hanem határozatlan időre szerepelnek a törvényekben. Amely állami, vagy regionális beruházásokra nem érvényes ez a törvény, ott külön szavaznak az egy százalékos műalkotás megvalósulásáról, illetve létezik olyan regionális jogszabály is, hogy a településen székhelyeket, vagy egyéb épületeket emelő magáncégeknek is alkalmazniuk kell ezt az eljárást.
Franciaországban, amely jó példa a Nyugat-Európában működő modellek bemutatásához, egy 2005-ben lefektetett szabály szerint az állam által felkért művészeti zsűri régiónként, projektekként változik és megbízása csak egy alkalomra szól. Tagja általában a mindenkori építtető, az építés alatt álló intézmény delegáltja, a helyi DRAC (Direction régionale des affaires culturelles) megbízottja, és három művészeti szakember (művész, kurátor, kritikus). A pályázaton való részvétel ingyenes, az első fordulóban a portfólió mellett egy rövid szinopszist kell leadni és csak a második fordulóban kell konkrét terveket, makettet készíteni 5-10 kiválasztott művésznek. Az ebben a körben el nem fogadott alkotók “vigaszdíjat”, valójában a munkájuk megbecsülése jeleként 2000 eurós költségtérítést kapnak.
Jelenleg Magyarországon a Képző- és Iparművészeti Lektorátusról mondható el, hogy a legkorszerűbb, időszakos, új típusú public art pályázatot szervezi meg 2008 óta, elsősorban a vidékre összpontosítva. Kertész László, a pályázat elindítója és az intézmény igazgatója szem előtt tartja, hogy a bírálatot hozó zsűri összetétele minden településnél más és más legyen, legyen katalógus, amit a téma szakemberei írnak, hogy népszerűsítő nyomtatványok és magyarázatok övezzék a műveket. 2009-ben Lágler Péter rendezésében már dokumentumfilm is készült három megvalósult pályaműről. Míg a 2008-as programról még csak rongálási hírek születtek a sajtóban, a 2009-es eseményről már elismerően írt a Műértő, az Új művészet, míg a képes Ballon három számot szentelt egy-egy munkának. Részletes és elemző szakmai értékelés a katalóguson kívül nem történt, a tavaly kiírt pályázatok idén fognak megvalósulni.
Az itt leírt rendszer valószínűleg a demokratikus szemléletű, mégis kérdés marad, hogy a kezdeményezés sikere szempontjából a legcélravezetőbb-e? A pályázatoknál gyakori, hogy nem érkezik be megfelelő pályamű és az Art Universitas esetében is volt példa arra, hogy érvénytelennek nyílvánítottak egy-egy pályázatot, de ezt a szervezők általában ritkán vállalják.
Meghívásos pályázatokat leginkább az önkormányzatok és a magáncégek alkalmaznak. Amikor a nyolcvanas évek végén felkérték Kasper König, német kurátort, a Skulptur projekte egyik atyját, hogy vegyen részt a römerbrückei Jourdan és Müller építészpáros tervei alapján átépített környezetbarát hőerőműhöz műalkotások megrendelésében, meggyőzte a vállalat vezetését, ne nyilvános, hanem meghívásos pályázatot írjanak ki. A projekt az építészekkel és a vállalattal szoros együttműködésben jött létre, a felkért művészek egy több napos workshopon vettek részt, ahol nemcsak a tervezőkkel, de az erőmű tudósaival, mérnökeivel is találkoztak.
König elmondása szerint külön öröm volt, hogy az építészek nyitottan álltak a kezdeményezéshez és nem tereket “adtak” a művészeknek, hanem partnerként, szerzőtársként tekintették őket. Nem konkurrenciát véltek felfedezni a lehetőségben, hanem hosszú távra készülő, közös gondokodást. Az építkezéssel párhuzamosan készültek az alkotások tervei is és a kivitelezők a megfelelő, akár nyers felületeket biztosították a művészek számára.
Így készült el többek között Fishli és Weiss hóember szobra, ami átlátszó jégszekrényben, a bejárat mellett látható – és amelyet a hőerőmű hűtéséből kinyert energia működtet, vagy Thomas Schütte kis házakká formált ablakai a főépület homokzatán, amelyek architrávos megjelenésükkel a régió háztartásainak energiaellátására hívják fel a figyelmet. S mert egy hatalmas komplexumot nem lehet láthatatlanná tenni, a művészeti alkotások segítségével legalább megkísérelték értelmezni, integrálni, elfogadhatóbbá tenni azt az emberek számára.
Meghívásos pályázat volt a nemrégiben zárult genfi Neon Parallax projekt is, ahol több éven keresztül kértek fel ismert és helyi művészeket, hogy épületek tetejére kihelyezendő neon műveket tervezzenek, melyek majd 10 évig lesznek a helyükön. A négy fázisban lezajlott pályázatra, amelyet különböző összetételű zsűri felügyelt, hat-tíz alkotót hívtak meg, s közülük minden alkalommal kettőt választottak ki nyertesnek. A tavalyi, utolsó fázisban már a szokásos meghívásos pályázat mellett egy bank finanszírozásában direkt megbízás is született és egy nyilvános pályázat is, amelyet Pierre Bismuth nyert.
A művészek hely- és környezetismerete, érzékenysége döntő szerepet játszik a köztéri alkotásoknál. Lehet, hogy a demokratikus úton hozott döntések ellenére úgy tűnik, hogy a meghívásos pályázatok, s főként az egyenes megbízások egyszerűbbek, költségtakarékosabbak és leginkább eredményesebbek. Természetesen mindez a döntéshozók elengedhetetlen hozzáértésének függvénye is.
Erre hívja fel a figyelmet a L’art sans le capitalisme (Művészet kapitalzmus nélkül) címmel a les presses du réel kiadásában 2011 végén megjelent kis könyv, melynek szerzője François Hers, a Fondation de France kulturális vezetője és Xavier Douroux, a dijoni Le Consortium vezetője. A négy fejezetből álló, protokolláris szöveg Les Nouveaux commanditaires (New Patrons – magyarul talán Új megrendelőknek lehetne fordítani) kapcsán íródott és az állami és privát művészeti megrendelések előnyeire hívja fel a figyelmet, szkeptikusan kezelve az 1 %-os projektek rendszerét, egyszerre kritizálja mind az időbeli fakort (általában túl rövid), mind a gyakran dekorációs lehetőség szövegezését (a felhívásban a pályamű, mint decoration szerepel). Egy új rendszert vázol fel, melyben a mediateur (mediator, művészet-közvetítő) nem egy általános értelemben vett múzeumpedagógus, hanem olyan szervező, aki a munka létrejöttének minden adminisztratív, tárgyalási, szervezési részével, sőt a művész kiválasztásával, felkérésével, akár szponzoráció keresésével is foglalkozik. A könyv nyíltan kimondja, hogy a művészek direkt felkérése a legcélravezetőbb, hiszen amellett, hogy a pályázat anyagi költségeit megtakarítják, a szervező hozzáértésében bízva olyan művész kapja a megrendelést, aki bizonyosan megfelel majd a kihívásnak.
Ezek után kérdéses, vajon tényleg érdemes-e visszatérni a rég elmúlt idők magyar gyakorlatához, a művészek, építészek személyre szóló felkéréséhez. 1894-ben a Magyar Képviselőház úgy határozott, hogy a központi Milleniumi Emlékmű megtervezésével Zala György szobrászt és Schickedanz Albert építészt bízza meg, azzal a kikötéssel, hogy az Andrássy út torkolatánál álló együttesben Árpád vezér kapja a központi szerepet. A kiválasztott művészek személye ellen Schulek Frigyes hevesen tiltakozott és nyílt pályázat kiírását sürgette. Ezt követőe bízták rá, mintegy vigaszdíjként a Halászbástya terveit.
További forrás: Gerd de Bruzn interjúja Kasper Königgel (Baukultur No. 6, 1990)
Stenczer Sári