Ha azt mondhatjuk, hogy a kortárs művészetről Magyarországon egy meglepően
vékony réteg ír-beszél-gondolkodik következetesen, akkor az is igaz, hogy a
köztéri művészetet szinte érdektelenség veszi körül. Az egy éve
leállított Art
Universitas Program kereteiben létrejött alkotásokról az “elszámoltatásig”
sem a művészeti kiadványokban sem az országos médiában nem jelent meg
jelentősebb írás. Az elkészült műveket ugyan felavatták, de senki sem
szervezett köréjük művészet-közvetítő, a megértést és a befogadást szorgalmazó
eseményt, nem publikáltak ismertető- vagy magyarázó kiadványt és nem
készítettek róla dokumentumfilmet sem.
A magyar huszonévesek korosztályára nem épül múzeumpedagógia és a
fiatalabbaknak is csak ad hoc nyílik lehetősége arra, hogy szakemberek
segítségével betekintést nyerjenek a kortárs művészet lehetséges
értelmezéseibe. Ezért is kivételesen izgalmas lehetőség az Art Universitas:
közvetlenül a felsőoktatási intézményekben segíti a kortárs kultúra iránti
érdeklődést, szorgalmazza a múzeumlátogatást s talán egy-két leendő diplomás
fejében még a műgyűjtés iránti
érdeklődés is megfoganhat. Így ha nyilvános téren helyezünk el szobrot, vagy
akár egy új típusú public art installációt nem helyénvaló, ha csak passzív
nézelődőnek tekintjük a köztér használóit.[1]
A 2011 elején kampányszerűen lezajlott, indokolatlan támadásra valószínűleg
meggyőzőbb lett volna reagálni, ha az elkészült műveken kívül nemcsak egy
részletes weboldalt lehet felmutatni, hanem megannyi írást és programot, ami a
pályaművekre, vagy magára a kezdeményezésre reflektál, azontúl, hogy akár egy,
az egyetemisták körében elvégzett közvélemény kutatást is ismertet. Mindezek
hiányában szinte érthető volt, hogy egyes sajtóorgánumok lecsapták a semmiből
felröppenő labdát és leginkább az elköltött összegekről beszéltek.[2]
Valószínűsíthető, hogy ez inkább rontotta, mint elősegítette a kortárs
művészet megítélését.
Hogy van ez másutt?
2011-ben Franciaországban egy fontos eseménysorozatra került sor az építési
beruházásokkal összekötött, 1%-os alkotás támogatásáról,[3]
és általában az állami megrendelésű művészet értékeléséről és a jövőjét illető
perspektívák felvázolásáról (más megannyi szerveződés mellett). Az Art+Université+Culture Egyesület 23
campus részvételével rendezvényeket szervezett az egyetemeken található 1%-os
műalkotások köré, melynek lezáró, összefoglaló találkozójára novemberben került
sor a Rennes-i Egyetemen. L’art pour tous – les 60 ans du 1 pourcent
artistique (Művészetet mindenkinek – a művészeti egy százalék 60 éve) című
konferencián politikusok, hivatalnokok, művészek, építészek, szervezők és kutatók
szólaltak fel, fejtették ki véleményüket vagy tapasztalataikat az egy százalék
különböző aspektusairól. A konferencia az interneten ma
is megtekinthető és a következő sorokban ismertetem néhány fontosabb
gondolatát.[4]
Franciaországban az állami (legyen az királyi vagy köztársasági) művészeti
megrendelések egyfajta természetességgel simulnak bele a közéletbe, az
állampolgárok hozzászoktak és a politikusok kampányaikban hivatkoznak rájuk.
Itt úgy érzik, hogy a művészetre költött pénzösszegeket a közös költségvetésben
már eleve erre szánták. A művészet mindenkinek című konferencia
bevezetőjét is öt politikus és intézményvezető tartotta, a helyi
polgármestertől kezdve az egyetem elnökén át a miniszteri biztosig.
Beszédeikben a nekik fontos témákat járták körül: a kultúra és ezen belül a
képzőművészet elengedhetetlen jelenlétét egy demokratikus államban, ennek
feltételeinek megteremtését és az új műalkotások létrejötte mellett az
állagmegóvást, a múltban létrejött értékek védelmét, ezek valorizációját
hangsúlyozták. Mindannyian kitértek a művészeti intézményeken kívüli köztéri művészet kulcsfontosságára, mely az
oktatás, a művészek támogatása és a művészet-közvetítésen túl a legmegfelelőbb
stratégia a művészettel való mindennapos találkozásra.
Az 1 %
artistique program 1961 óta működik a franciáknál és jelenleg
12.300 darabra becsülik a megvalósult munkák számát. Azért nincs pontos adat,
mert a leltár ellenőrzését és véglegesítését két PhD diák végzi, akik egyelőre
még csak a műfajok függvényeiben csoportosítanak, illetve dokumentációk után
kutatnak, ugyanis lehetséges, hogy több munka is megsemmisült, vagy lappang
elsősorban a hiányos iratkezelés miatt. Tárgyilagosan szóba került bizonyos
műveknek a megsemmisüléshez közeli állapota, vagy mások, elsősorban a közelmúlt
urbanisztikai változásai nyomán keletkezett térbeli elszigetelése,
funkcióváltása.
Az elmondottakból az is kiderült, hogy Franciaországban sem kötelező az 1
százalék a PPP beruházásokon kívül, de mégis legtöbbször, a végleges politikai
döntés az alkalmazása mellett foglal állást, s regionális, vagy éppen városi
hatáskörökben ítélik meg a művészeti alkotás létrejöttéhez szükséges anyagi
fedezetet. Rennes kulturális alpolgármestere azt is megjegyezte, hogy
következetesen bővíteni igyekeznek a művészeti megjelenéseket, és általában
sikerül is megszavaztatni az egy százalék összegének odaítélését a demokratikus
döntéshozás eljárásain keresztül. (Franciaországban François Morellet kapta a
legtöbb, 120 állami megbízást, amelyből 17 darab készült az 1 %-os program
égisze alatt.)
A konferencia egyik legvitatottabb kérdése a művek megvalósítása, előállítása
volt. A technikai lehetőségek korlátozottsága, az építésszel, építtetővel
folytatott dialógus és az építés során felmerülő, előre nem látható problémák
megoldásának kérdése többeket is foglalkoztatott. Mindenesetre a művész
ambíciói, tárgyalókészsége is nagyban befolyásolja ezeknek a problémáknak a
helyes megoldását. Ennek kapcsán a rennes-i konferencián is felmerültek a
művésszel kapcsolatos kérdések, ugyanazok, vagy legalábbis hasonlóak mint
amelyekre Kertész László a Lektorátus által szervezett köztéri pályázatoknál is
utalt: bizonyos alkotók tapasztalatlansága folytán a nyilvános térbe szánt
alkotás megvalósítása, vagy megvalósíthatósága, a mű és az urbanizált tér
viszonya gyakran problematikus.[5]
Nem elegendő egy kiállítási szituációban gondolkodni, egy múzeumi térbe vagy
kereskedelmi galériába műalkotást tervezni, hanem a helyszín játékterével és
annak szabályaival számot kell vetni– mert az építészeti test nem egy üres
forma, hiszen használati
rendeltetései és használói is vannak.
A leggyakrabban Franciaországban is már befejezett, vagy a befejezés utolsó
stádiumában lévő épületekhez rendelt alkotásokra írnak ki a pályázatokat, de
alkalmanként a művész még a tervezés, vagy a kivitelezés stádiumában jelenik
meg. A leggyakoribb problémaként a szereplők közötti párbeszéd elégtelenségét,
akár hiányát, az építésszel való találkozás lehetetlenségét, egyszóval az
építészeti és a művészeti koncepciók közötti összehangoltság nehézségeit és
egy, a szereplők közötti közvetítő személy szükségességét említették. Az
alkalmazkodást szorgalmazó Gentil Garçon,
akinek mostanában avatják fel legújabb művét egy gimnázium kantinjában azonban
azt vallja: a művésznek minden esetben igazodnia kell a feladathoz, hiszen
amikor elfogad egy megrendelést már nagyjából sejtheti, milyen körülmények
között és kikkel kell együtt dolgoznia.
A konferencia kiemelt része a művészet-közvetítésről szólt, amire a
franciák már egy jó ideje nagy hangsúlyt helyeznek. Fontosnak tartják a dolgozókkal,
tanárokkal, diákokkal való kapcsolatfelvételt, a mű teljesebb, befogadást
segítő magyarázatát – s nem csak a legújabbakét. Jean-Pierre Raynaud és Orlan
is azt hangsúlyozta, hogy a művész a megbízásoknál nem a megrendelőnek, hanem a
köznek dolgozik, találkozóhelyet teremt. Emellett a mű felállításától számított
életében a befogadás, visszaigazolás teszi lehetővé az újrateremtést, életben
tartást. Vagyis előzetesen és utólag is számolni kell a szűkebb és tágabb
környezettel és persze a használókkal, akik hús-vér emberek és nem absztrakt
testek. Orlan, akinek a Nantes-i egyetemben felállított legújabb alkotásáról az
intézmény még riportfilmet is
készített,[6]
már terveiben szöveg formájában integrálta művének megértésének elősegítését.
Munkája az egyetem külső homlokzatán és a bejárati csarnoknak a mennyezetén és
padlóján jelenik meg, a beltéri, függőleges falfelületen pusztán egyetlen dolog
található: a művész által készített műleírás, amelyet a mű organikus részének
tekint.
Az ülést a nantes-i egyetem kulturális osztályának elnöke zárta, aki a
művészet és a tudomány iránti egyidejű érdeklődés felketésének szükségességéről
beszélt. Mindennek egyik fő feltételét a párhuzamos szellemi és anyagi elkötelezettségben
látta. Kifejezetten hangsúlyozta a művészeti és a tudományos kutatás párhuzamos
voltának jelentőségét és azon óhajukat, hogy ez az interdiszciplináris
identitás az egyetemük küllemében is megjelenjen.
A rendezvény utolsó, a témához csak érintőlegesen kapcsolódó felszólalója
Jean Blaise, kulturális szakember volt, aki több kortárs helyszín és rendezvény
elindítója, motorja. Blaise első jelentős akciója 2002-ben a párizsi Nuit
Blanche elindítása volt, amely azóta minden október első szombatján egy
éjszakára igyekszik újszerűen bemutatni a francia fővárost, és különböző
helyszíneken elszórt vetítésekkel, installációkkal és egyéb fény-attrakciókkal
nagy tömegeket vonz. E sikeres kezdeményezést azóta több más város is követte,
de Blaise immár egy nagyobb és látványosabb fesztivált indítványozott, amikor
2007-ben elindította az Estuaire-t
(Delta) Nantes-ban. Ez egy főként köztéri művekből álló, egész nyáron át
látogatható projekt, ami az első tervek szerint kétévente, de végül
triennáléként ismétlődik meg. A Loire torkolatában fekvő csinos városnak
kortárs kulturális köpenyt kölcsönző
eseménysorozat kezdeti kiadásainak költségei 7.3 millió euróra rúgtak (ennek kb
37 százaléka volt privát támogatás). Mindez elegendő ahhoz, hogy ez a
megalomán, maradandó vagy efemer, de mindig újonnan megrendelt művekkel a
városban, a folyóparton és a folyón magán felépülő művészeti „vidámpark”
megnyerje a helyiek és a turisták érdeklődését is.[7]
A megvalósításhoz szükséges pénzösszeg azóta csak növekszik, mivel nemcsak az
új művekre és megnőtt igényekre kell költeni: csak a már létező művek
karbantartása, állagmegóvása 300.000 euróba kerül évente. (Ez egy kicsivel
több, mint az a 80 millió forint, amivel a magyar állam aMűvészet a
tavon kültéri kiállítást támogatta, mely tavaly a Szépművészeti Múzeum
szervezésében jött létre.)
Természetesen elhamarkodott és felesleges lenne a francia, vagy az angol
művészeti, gazdasági és politikai kontextussal való összehasonlítása
a magyarnak. De például a művészet-pedagógia kevésbé a pénzen múlik, mint az
elhatározáson és annak következetes véghezvitelén. A francia FIAC például évek óta a Tuileires kertjét
is belakja a vásár ideje alatt és szponzorok segítségével nagy volumenű művek
kölcsönzésével, vagy megrendelésével, a kereskedelmi galériák által
reprezentált művészek bevonásával nagyszámú érdeklődőt vonz. Az alkotások
mellett délután 3 és 5 között az École du
Louvre tanulói lelkesen magyarázzák az arra
sétálóknak a művek történetét, megfejtésük-megértésük lehetséges irányait. A
neves iskolában a diákoknak ez a gyakorlat kötelező (és természetesen nem
honorált), az erre való felkészülést tanáraik biztosítják. Így már a tanulóévek
alatt lehetőségük adódik, hogy gyakorlatban próbálják meg elsajátítani a
közönséggel való kapcsolatfelvételt és a gondolatok átadásának módszereit. Az Art
Market is pozitív visszajelzéseket kapott, amikor tavaly a
programjai közé felvette a múzeum-pedagógiát, ahol négy napon át öt féle ingyenes
programmal várták az érdeklődőket a felkészült egyetemisták.
Mindez természetesen sokszorosan megtérül majd és nemcsak szellemi, de
anyagi vonatkozásokban is. Nem utolsó sorban például a köztéri alkotások
állagmegóvásában, amelyeket az emberek akkor érzik magukénak, ha valami közük
is van hozzá.
Stenczer Sári
[1] „nem attól lesz valami a közé, hogy kültéren van, vagy
mindenki által érthető, hanem mert egy olyan művészeti aktivitásnak és
stratégiának a manifesztuma, amelynek középpontjában a köz ideája áll és ez
képezi a tanulmányozás, vizsgálat kiindulópontját és tárgyát is.”
Patricia C. Phillips: Temporality and public art
In: Art Journal,
1989 Winter, p. 332
http://www.scribd.com/doc/71318496/Temporality-and-Public-Art
[2] Egymilliárd „műalkotásokra” - Nem tudni,
kié lesz húsz év múlva a tiszalöki és a szombathelyi börtön
Magyar Nemzet, 2011.
február 5.
Az elszámoltatási
kormánybiztos látókörében az Építészfórum
Tervlap.hu 2011. február 9.
[3] http://www.culture.gouv.fr/culture/dap/dap/unpourcent/
[4] http://www.sites.univ-rennes2.fr/lairedu/
[5]
Kertész
László: Van-e élet a fővároson kívül, avagy egy public art program
tanulságai
In: Te itt áll. Szerkesztette: Kertész László és
Leposa Zsóka
[6]
http://www.youtube.com/watch?v=nLwlCUlYoaU
[7] Stenczer Sára: Kortárs
művészeti fesztivál sikerreceptje Jean Blaise-módra
Artportal.hu, 2007. június
30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése