hic et nunc

Ami Barak, független kurátor és művészetkritikus. Párizsban él és dolgozik, tanít a Paris I. Sorbonne egyetemen, közreműködője a IDEA arts+society magazinnak. Számos nemzetközi kiállítás és köztéri projekt kurátora, többek között az ő válogatásával és irányításával valósult meg a dél-párizsi új villamosvonal mellett felállított alkotások sorozata, melyben részt vett Sophie Calle/Frank Gehry, Dan Graham, Peter Kogler, Claude Lévêque, Christian Boltanski, Bertrand Lavier, Angela Bulloch and Didier Fiuza Faustino.

- Mióta vezetője , vagy tanácsadója köztéri művészeti programoknak?

- Nyolc évig foglalkoztam intenzíven köztéri projektekkel, de 2010 óta, kurátori értelemben nem vezetek egy köztéri programot sem, csak zsűrizéseken szoktam részt venni. Mostanában csak kiállításokkal foglalkozom.

- Mi volt az első köztéri művészettel kapcsolatos megbízatása?

- 2002-ben kezdtem kifejezetten állami megrendelések gondozásával, vezetésével foglalkozni. Azelőtt csak esetlegesen fordultak hozzám ilyen ügyekben, amikor kikérték a véleményemet egy-egy munka kapcsán vagy zsűriben való részvételre hívtak meg. Akkoriban nem is gondolkoztam igazán specifikusan a köztéri művészet kérdéseiről.

Az első fontos megbízásom, ahol a kortárs művészet köztéren való megjelenésével foglalkoztam paradox módon a Nuit Blanche volt. Itt eleinte nem is a szó szoros értelmében a műtárgyaknak a köztéren való szórványos kihelyezését tekintettem feladatomnak, hanem kimondottan úgy álltam hozzá, mint egy markáns esemény létrehozásához, ahol a szituáció arra készteti a művészeket, hogy a közönséggel kommunikáló, interakcióba lépő műveket hozzanak létre egy megadott időben és térben, vagyis egy éjszaka folyamán!

- Kérem mondja el egy pár szóban a francia főváros déli-Maréchaux villamosvonal művészeti projektjét, említve előnyeit és problémás részeit egyaránt, csakúgy mint a recepcióját!

- A déli-Maréchaux villamosvonalhoz tartozó művészeti megrendelésnek kezdeményezője Párizs városa volt. Az indítvány az építkezésből következő hatalmas átalakítási munkálatok részeként művészi beavatkozás megrendeléséről és kivitelezéséről is szólt. Ez a francia hagyományok folyamatának tudható be. Volt már rá több példa értékű precendes is, sok vidéki városban, ahol villamosvonalakat építtettek,művészeti alkotásokat is vásároltak melléjük, például Strasbourg, Grenoble, Montpellier, Orléans, Mulhouse, vagy éppen Bordeaux városában. A párizsi projektnek én voltam felelőse és kurátora egyaránt és amellett, hogy úgy gondolkoztam róla, mint nagyméretű és markáns megjelenésű kültéri szobrok sorozatáról, fontos volt az is, hogy a művek konceptuálisan ne csak formailag integrálódjanak a köztérbe, de magukban hordozzák a helyváltoztatás, a mobilitás fenoménját. Emellett az útvonalon elhelyezett művek a konkrét helyszínek szociális, gazdasági és kulturális történelmével való párbeszéd kialakítását is szem előtt tartottuk.

Ami új dimenziót hozzátettem az eddigi kezdeményezésekhez képest, az az eseményszerűség volt. Az volt számomra ugyanis a legfontosabb, hogy a művekre “áhitozzanak” az emberek, de nem a szituáció kanonikus értelmében, amikor a művek esztétikája miatt szeretik azokat. Ezért a célért emeltem be, természetesen a művészek segítségével, egy nagy adag hic et nunc-ot, performatív elemeket, amelyek szabálytalan módon jelentkeznek és több érdeklődésre számíthatnak, mint a megszokott estekben. De nem vagyok benne biztos, hogy a valóságban ez tényleg olyan jól működik, mint ahogy elképzeltem. A legnagyobb probléma, attól félek abban rejlik, hogy a város részéről egyáltalán nem kívánták terjesztette, ágyazta be az eseményt.

- Egy köztéri megrendelésnél mit gondol, mi az előnyösebb, pályázatot kiírni, vagy kurátori döntés alapján meghívni művészeket? A munkája során melyik az általánosabb?

- Én azt helyeslem, ha egy hasonló projektnek mindenek előtt a kurátori dimenziója számít. De mivel ilyenkor nem kevés közpénzről beszélünk, a hivatalok jobban kedvelik a zsűrizés elvét - azt gondolván, hogy ez demokratikusabb. Ámde a leggyakrabban a zsűri döntései szerencsétlen kompromisszumokon alapulnak és így akadémikus művek jönnek létre.

- Felvázolná a köztéri művészeti kezdeményezések néhány problémáját? Milyen mérhető előnyei vannak a társadalomra számára? Egyáltalán mérhetőek-e hatásaik?

- Az állami megrendelés minden esetben egy újravásárlás. A közösségek, hivataloks sok pénzt fektetnek be a “hard”-ba és ahhoz, hogy visszavásárolják önmagukat, egy kicsit kell költeni a “soft”ra is. Az elsődleges probléma viszont a közönség empátiájának hiánya: nagyon kevés az a műalkotás, ami valódi megértést, ragaszkodást tud kiváltani. A legtöbb mű úgy jelenik meg mint valami felülről irányított, ránktukmált kezdeményezés, amit a politikusokon és a hivatalos művészeken kívül senki nem óhajt. Vagyis a legfőbb probléma a mű köztéren való befogadása és vágykeltése. Aztán jönnek csak a technikai és állagmegóvási kérdések.

- Amikor a köztéri művekkel dolgozik mennyire fontos a művészetközvetítés az Ön számára? Hogyan működteti ezt projektjeiben? Van-e bejáratott receptje?

- Számomra a művészetközvetítés alapvető. Sajnálatos módon nem minden általam vezetett programban valósul ez meg, főként a hivatali akarat hiánya miatt, amely ebbe nem akar extra pénzösszegeket invesztálni. Mert egyértelmű, hogy ennek vannak költségei, és ha megfelelően van előkészítve és formálva a program, akkor mindez nem is csekély. Véleményem szerint a művészet-közvetítés minden egyes alkalommal szakaszos kampányként kellene hogy működjön, a médiában csakúgy mint a helyszínen, különböző programokkal, tréfás feladványokkal, játékokkal, és az internetes közösségek, hírlevelek, facebook és twitter eszközeinek kiaknázásával.

- Melyik a legkedvesebb köztéri munkája a világon?

- Claes Oldenburg ruhacsipesze Philadelphiában.