A köztéri művészeti megrendelések és pályázatok módszereinek áttekintése
Az építészet és a képzőművészet per defitionem két autonóm művészet. Amikor köztéri művészetről beszélünk számolnunk kell e két öntörvényű, technikájában és kifejezésmódjában eltérő művészeti ág találkozásával s az egymás mellett létezésük, vizuális egységük hordozta lehetőségekkel. A művésznek az épület esztétikáját figyelembe véve kell megterveznie és megvalósítania munkáját, s a megteremtett optikai összhatás számtalan kérdést rejt magába. Vajon hogyan és mennyiben integrálódik egy műtárgy az urbanisztikai elemek közé? Valóban megőrzi eredeti funkcióját vagy csak alárendelt design elemnek minősül? Hogyan lehet egyensúlyt találni a díszítés, a kiszolgáló funkció és az architektúrával való vetekedés, vagy pusztán szabad formai elemek alkalmazása között? Mennyire őrizheti meg a művész alkotása szuverenitását?
A válaszok mindezekre korántsem egyértelműek. A művész feladata sokrétű, számolnia kell a tér előnyeivel és hátrányaival, gazdálkodnia az élő és élettelen környezettel és figyelembe vennie a szociális adottságokat. Miután egy alkotás kiválasztásra és megvalósításra kerül nemcsak a művész, de a döntéshozók is felelnek a művek kvalitásáért, amelyek megbízható megmérettetése, beilleszkedése feltehetően majd 5-10 év távlatában lehetséges. Mindezen kérdések átgondolása érdekében érdemes áttekinteni a megbízások és pályázatok rendszereit.
Magyarországon még sohasem volt akkora összegű (567 millió forint) állami, pályázat útján működő, tudatos művészeti program, mint az Art Universitas. A negyvennyolcadik megvalósult pályaművet, Turcsány Villő és Finta Sándor alkotását, ez év január elején vették át; Trombitás Tamás munkája az elhelyezés körüli, szerződésszegést indítványozó viták miatt még mindig nem került végső helyére, Imre Marianna nyertes műve pedig még gyártás alatt áll. Az utolsó négy pályázatból háromnak 2010. decembere volt a határideje, így, a mai napon úgy tűnik, hatvan pályamű feleslegesen készült el.
Az Art Universitas pályázatra regisztrációs díj ellenében lehetett jelentkezni, mely első alkalommal 15.000, majd minden új beadott pályázat esetében 10.000 forint volt – a részvételi díj a sokkal nagyobb pénzösszegű, szinte kivétel nélkül építészeti pályázatoknál szokásos, de állami képzőművészeti pályázatoknál ilyenre nincs példa. A leadott anyagnak tartalmaznia kellett kitöltött formanyomtatványokat, nyilatkozatokat, leírásokat és vizuális tervet, a pályaműről látványtervet, műszaki rajzot, műleírást, makettfotókat - vagyis elkészítése nagy anyagi és szellemi befektetést igényelt. A zsűri minden alkalommal ugyanaz a hat művészeti szakember és egy, a felsőoktatási intézményt képviselő delegált volt. Az elutasított művészek indoklást nem kaptak.
Franciaországban, Ausztriában, Németországban, Svájcban (stb.) az állami pályázati struktúrák másképp működnek, de nem is csak egy-egy programra, hanem határozatlan időre szerepelnek a törvényekben. Amely állami, vagy regionális beruházásokra nem érvényes ez a törvény, ott külön szavaznak az egy százalékos műalkotás megvalósulásáról, illetve létezik olyan regionális jogszabály is, hogy a településen székhelyeket, vagy egyéb épületeket emelő magáncégeknek is alkalmazniuk kell ezt az eljárást.
Franciaországban, amely jó példa a Nyugat-Európában működő modellek bemutatásához, egy 2005-ben lefektetett szabály szerint az állam által felkért művészeti zsűri régiónként, projektekként változik és megbízása csak egy alkalomra szól. Tagja általában a mindenkori építtető, az építés alatt álló intézmény delegáltja, a helyi DRAC (Direction régionale des affaires culturelles) megbízottja, és három művészeti szakember (művész, kurátor, kritikus). A pályázaton való részvétel ingyenes, az első fordulóban a portfólió mellett egy rövid szinopszist kell leadni és csak a második fordulóban kell konkrét terveket, makettet készíteni 5-10 kiválasztott művésznek. Az ebben a körben el nem fogadott alkotók “vigaszdíjat”, valójában a munkájuk megbecsülése jeleként 2000 eurós költségtérítést kapnak.
Jelenleg Magyarországon a Képző- és Iparművészeti Lektorátusról mondható el, hogy a legkorszerűbb, időszakos, új típusú public art pályázatot szervezi meg 2008 óta, elsősorban a vidékre összpontosítva. Kertész László, a pályázat elindítója és az intézmény igazgatója szem előtt tartja, hogy a bírálatot hozó zsűri összetétele minden településnél más és más legyen, legyen katalógus, amit a téma szakemberei írnak, hogy népszerűsítő nyomtatványok és magyarázatok övezzék a műveket. 2009-ben Lágler Péter rendezésében már dokumentumfilm is készült három megvalósult pályaműről. Míg a 2008-as programról még csak rongálási hírek születtek a sajtóban, a 2009-es eseményről már elismerően írt a Műértő, az Új művészet, míg a képes Ballon három számot szentelt egy-egy munkának. Részletes és elemző szakmai értékelés a katalóguson kívül nem történt, a tavaly kiírt pályázatok idén fognak megvalósulni.
Az itt leírt rendszer valószínűleg a demokratikus szemléletű, mégis kérdés marad, hogy a kezdeményezés sikere szempontjából a legcélravezetőbb-e? A pályázatoknál gyakori, hogy nem érkezik be megfelelő pályamű és az Art Universitas esetében is volt példa arra, hogy érvénytelennek nyílvánítottak egy-egy pályázatot, de ezt a szervezők általában ritkán vállalják.
Meghívásos pályázatokat leginkább az önkormányzatok és a magáncégek alkalmaznak. Amikor a nyolcvanas évek végén felkérték Kasper König, német kurátort, a Skulptur projekte egyik atyját, hogy vegyen részt a römerbrückei Jourdan és Müller építészpáros tervei alapján átépített környezetbarát hőerőműhöz műalkotások megrendelésében, meggyőzte a vállalat vezetését, ne nyilvános, hanem meghívásos pályázatot írjanak ki. A projekt az építészekkel és a vállalattal szoros együttműködésben jött létre, a felkért művészek egy több napos workshopon vettek részt, ahol nemcsak a tervezőkkel, de az erőmű tudósaival, mérnökeivel is találkoztak.
König elmondása szerint külön öröm volt, hogy az építészek nyitottan álltak a kezdeményezéshez és nem tereket “adtak” a művészeknek, hanem partnerként, szerzőtársként tekintették őket. Nem konkurrenciát véltek felfedezni a lehetőségben, hanem hosszú távra készülő, közös gondokodást. Az építkezéssel párhuzamosan készültek az alkotások tervei is és a kivitelezők a megfelelő, akár nyers felületeket biztosították a művészek számára.
Így készült el többek között Fishli és Weiss hóember szobra, ami átlátszó jégszekrényben, a bejárat mellett látható – és amelyet a hőerőmű hűtéséből kinyert energia működtet, vagy Thomas Schütte kis házakká formált ablakai a főépület homokzatán, amelyek architrávos megjelenésükkel a régió háztartásainak energiaellátására hívják fel a figyelmet. S mert egy hatalmas komplexumot nem lehet láthatatlanná tenni, a művészeti alkotások segítségével legalább megkísérelték értelmezni, integrálni, elfogadhatóbbá tenni azt az emberek számára.
Meghívásos pályázat volt a nemrégiben zárult genfi Neon Parallax projekt is, ahol több éven keresztül kértek fel ismert és helyi művészeket, hogy épületek tetejére kihelyezendő neon műveket tervezzenek, melyek majd 10 évig lesznek a helyükön. A négy fázisban lezajlott pályázatra, amelyet különböző összetételű zsűri felügyelt, hat-tíz alkotót hívtak meg, s közülük minden alkalommal kettőt választottak ki nyertesnek. A tavalyi, utolsó fázisban már a szokásos meghívásos pályázat mellett egy bank finanszírozásában direkt megbízás is született és egy nyilvános pályázat is, amelyet Pierre Bismuth nyert.
A művészek hely- és környezetismerete, érzékenysége döntő szerepet játszik a köztéri alkotásoknál. Lehet, hogy a demokratikus úton hozott döntések ellenére úgy tűnik, hogy a meghívásos pályázatok, s főként az egyenes megbízások egyszerűbbek, költségtakarékosabbak és leginkább eredményesebbek. Természetesen mindez a döntéshozók elengedhetetlen hozzáértésének függvénye is.
Erre hívja fel a figyelmet a L’art sans le capitalisme (Művészet kapitalzmus nélkül) címmel a les presses du réel kiadásában 2011 végén megjelent kis könyv, melynek szerzője François Hers, a Fondation de France kulturális vezetője és Xavier Douroux, a dijoni Le Consortium vezetője. A négy fejezetből álló, protokolláris szöveg Les Nouveaux commanditaires (New Patrons – magyarul talán Új megrendelőknek lehetne fordítani) kapcsán íródott és az állami és privát művészeti megrendelések előnyeire hívja fel a figyelmet, szkeptikusan kezelve az 1 %-os projektek rendszerét, egyszerre kritizálja mind az időbeli fakort (általában túl rövid), mind a gyakran dekorációs lehetőség szövegezését (a felhívásban a pályamű, mint decoration szerepel). Egy új rendszert vázol fel, melyben a mediateur (mediator, művészet-közvetítő) nem egy általános értelemben vett múzeumpedagógus, hanem olyan szervező, aki a munka létrejöttének minden adminisztratív, tárgyalási, szervezési részével, sőt a művész kiválasztásával, felkérésével, akár szponzoráció keresésével is foglalkozik. A könyv nyíltan kimondja, hogy a művészek direkt felkérése a legcélravezetőbb, hiszen amellett, hogy a pályázat anyagi költségeit megtakarítják, a szervező hozzáértésében bízva olyan művész kapja a megrendelést, aki bizonyosan megfelel majd a kihívásnak.
Ezek után kérdéses, vajon tényleg érdemes-e visszatérni a rég elmúlt idők magyar gyakorlatához, a művészek, építészek személyre szóló felkéréséhez. 1894-ben a Magyar Képviselőház úgy határozott, hogy a központi Milleniumi Emlékmű megtervezésével Zala György szobrászt és Schickedanz Albert építészt bízza meg, azzal a kikötéssel, hogy az Andrássy út torkolatánál álló együttesben Árpád vezér kapja a központi szerepet. A kiválasztott művészek személye ellen Schulek Frigyes hevesen tiltakozott és nyílt pályázat kiírását sürgette. Ezt követőe bízták rá, mintegy vigaszdíjként a Halászbástya terveit.
További forrás: Gerd de Bruzn interjúja Kasper Königgel (Baukultur No. 6, 1990)
Stenczer Sári
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése